Florian Laszlo

Utánanéztem. Immár 4 éve, hogy megírtam első „Brüsszeli jegyzetemet”. Azóta kb. 15 másik is napvilágot látott. Azért nem több, mert csak azokhoz a dolgokhoz akartam hozzászólni, amelyekhez értek is egy kicsit. S elérkeztem a címben jelzett utolsó jegyzetemhez, mert lejárt az időm, s ideje hazaindulni.
Talán kicsit furcsa a címválasztás. Pedig sokan úgy látják Brüsszelt, mint annak idején Amerikát: a korlátlan lehetőségek országát. Valójában nem az. Igaz ugyan, hogy létezik a „kiválasztottak” aránylag szűk rétege (EP-képviselők és munkatársaik, a Bizottság és Tanács hivatalos alkalmazottai, a diplomáciai testületek), de a többségnek meg kell küzdenie megélhetéséért. Megfelelő munka, az ember műveltségének, tapasztalatainak, gyakorlatának szintjén itt sem az utcán hever. Köztudott, hogy a sokszor formális és értelmetlen, célzottan kiírt pályázatok itt sem ismeretlen fogalom, igaz, ezt bizonyítani nehéz. Ennek egyik legjobb példája az EPSO tevékenysége (ez az európai intézmények „személyzetise”), ahonnan gyakori válaszként a pályázók valami ilyesmit kapnak: „Ön ugyan elérte a megfelelő szintet, de voltak Önnél jobbak is….”. Ellenőrzési lehetőség semmi. S tisztelet a kivételeknek.

De hadd nézzem egy kicsit – saját tapasztalataim alapján -, mi történik azokkal, akik nem kényszerből, a hazai kilátástalanságból, kalandvágyból, esetleg „csak úgy” kerülnek ide, hanem hivatalos kiküldetésben esetleg egy tagországot képviselnek vagy valamelyik európai intézménynél nem hivatalos állásban (tehát nem ún. funkcionáriusként, sok más átmeneti státusz létezik) szolgálják az Uniót. Amíg ezt teszik, minden rendben van. Megvan a megélhetésük, biztonságuk, gondoskodnak róluk majdnem úgy, mint a funkcionáriusokról (még akkor is, ha teljesen ugyanazt a munkát csinálják – s ez a „majdnem úgy”-ra vonatkozik), törődnek családjukkal, lehetőséget biztosítanak gyermekeiknek a tanulásra az európai iskolákban (igaz, tanulmányi támogatást már nem kapnak), és még sorolhatnám. Nem panaszkodhatnak, nem panaszkodhattam. Nem is tettem.

Igen ám, de mi van, ha lejár a kiküldetés? Mi van a sok éven át összeszedett tudás és tapasztalat hasznosításával? Két lehetőség van: vagy hazamegy az ember, s megpróbálja ott folytatni, ahol 5-10 évvel ezelőtt abbahagyta (sekély e kéj, hisz mindenki megváltozott a volt munkahelyen, ha ugyan még megvan), vagy pedig itt próbálja magát hasznosnak tenni. S itt érkezem az ígéretek földjéhez újra, vissza a címhez. Mert eleinte szinte minden kezdeményezés hasznosnak, jónak ítéltetik, lehet tárgyalni – a sok éves tapasztalattal a hátunk mögött – együttműködésről, tanácsadásról, új és innovatív tevékenységek kialakításáról, a felhalmozott tudás kiaknázásáról, s az ember szinte mindenütt megkapja az ígéretet: igen ez jó lesz, majd intézkedünk, megcsináljuk, kialakítjuk, összehozzuk, csak tegye le a javaslatot, gondoljuk végig együtt… s folytathatnám szinte végtelenül. A baj csak akkor kezdődik, amikor a (hiszékeny?) jóember konkretizálni szeretné elképzeléseit, beváltani a kapott ígéreteket, elindulni egy új úton, hasznossá tenni magát és valamilyen fontosnak ítélt ÜGY érdekében aktívan tevékenykedni. Mert akkor kiderül: ja, ez most nem aktuális, ezt most nem lehet megvalósítani, most nincs itt még az ideje, majd meggondoljuk, jöjjön vissza a jövő héten, hónapban, talán majd jövőre, igen, ez fontos, de sajnos most nincs meg rá a keret… és megint folytathatnám tovább, de minek?

Félreértés ne essék: nem személyes sértődöttség beszél belőlem, bár magam is tárgyaltam sok mindenkivel: magyar és szlovák megyeelnököktől kezdve, különféle képviseletek vezetőin át parlamenti képviselőkig és európai biztosokig – sikertelenül. De sok hasonló esetről tudok, amikor pl. a hazatérőkről az volt a vélemény: ezek már megkeresték a magukét, nem kell nekik itt valami komoly pozíció (hacsak nem voltak jó kapcsolataik). Nem használhatták ki a megszerzett tudást és tapasztalatot, csak irigyeket szereztek maguknak. S olyanokról is tudok, akik itt maradtak, próbálkoztak más nemzetközi cégeknél, helyi szinten is (valljuk be: sokan sikeresen is), s boldogulnak, csak éppen nem azt csinálják, amit eddig. Nem azt, amiből összeszedték a tudnivalókat, kiépítették a kapcsolatokat, s kamatoztatni tudnák továbbra is hazájuknak és közösségüknek érdekében. S bizony ebben látom a hibát. Nincs kiépítve egy rendszer, amely továbbvinné az évek munkáját, s nem hagyná kárba veszni a meglévő, tálcán felkínált tudást és tapasztalatot. (Persze, tudom, néha jó a váltás, más területre lépés, de ez ne legyen kényszer, hanem saját érdeklődés eredménye.)

S igen, itt érünk el a téma egy másik vonzatához: életkorunkhoz. Mert tudom, a mai világ a fiatalok világa, tudom, könnyebb és egyszerűbb egy hajlítható, alakítható embert elhelyezni egy posztra, mint egy idősebbet, akinek már megvannak (esetleg) elvei, nézetei, vannak kialakult szokásai, lehet, nem annyira jártas a modern technikai eszközök használatában, kevésbé lehet befolyásolni saját akaratunk szerint, nehezebb átgyúrni őt saját elképzeléseink megvalósítására. Valahol meg is értem ezt a logikát. De mégis azt hiszem, hogy azt, ami „már úgyis raktáron van”, könnyelműség kidobni az ablakon, s elkezdeni egy új emberanyag (nekünk megfelelő) kialakítását, arról nem is beszélve, ez utóbbi sokkal többe kerül. Jó lenne a kettőt valahogy ötvözni, létrehozni egy megfelelő rendszert, s lehetőséget adni az „öregeknek” is, hogy átadják, amit tudnak, amit egy élet során összegyűjtöttek (nemcsak emlékiratok formájában), s mielőtt végleg visszavonulnak, a fiatalabb kollégák is felnőnek mellettük. Nem így van. Legalábbis az esetek nagy részében nem (bár bevallom, nem vezettem statisztikát). És mégis: kár érte.

Egy szerencse, hogy Hamingway már megírta: „…az ember nem arra született, hogy legyőzzék … Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” Így aztán a fenti tapasztalatokkal a hátam mögött tudatosítom: lejárt a „Brüsszeli jegyzetek” kora, ideje hazaindulni. S talán még otthon is akad számomra olyan tevékenység, mellyel hasznossá tehetem magam közösségem érdekében és kihasználhatom mindazt, amit itt megtanultam az elmúlt 14 év alatt. S ha lesz rá lehetőség, szívesen átadom mindazt, amit tudok, fiatalabb kollégáimnak.
Így legyen!

Brüsszel, 2015. július
Flórián László, Felvidék.ma