Fábry Zoltán a hozzátartozóit, köztük egyetlen testvérét, korán elvesztette. A szülei után örökölt földekből nem volt semmi haszna, a gazdálkodáshoz nem értett. Családot nem alapított, mivel attól félt, hogy gyermeke esetleg beteges lenne, akár Olga, a testvére. Félt a bizonytalan jövőtől is. „A könyv vagy megjelenik, vagy nem. Az írónak nyugalomra és függetlenségre van szüksége, nem adhatja fel a szabadságát, nem befolyásolhatja családja megélhetési kényszere” – mondogatta. Volt ugyan egy miskolci menyasszonya, akivel egyetemista korában ismerkedett meg Budapesten, de a jegyesség felbomlott. Az író azonban mindig vonzódott a szép nőkhöz – még az is feltűnt neki, ha valaki új frizurát csináltatott!
Amikor kitör az első világháború, a stószi kamasz is berukkol. „Együtt vonultunk be a (tizenhét éves) Zolival, énekelve, ám a kiábrándulás annál nagyobb volt. A harmincnégyes ezredhez kerültünk, engem később őrszolgálatba tettek” – emlékezett vissza Wlaszlovits Gusztáv, az író egyik stószi kortársa és barátja. „Miután hazajöttünk a frontról, átjárogattunk egymáshoz, de Zoli sohasem beszélt a fronton megélt dolgairól” – mondta Wlaszlovits Gusztáv. Fábry viszont később megírta, hogy két „gyilkos élmény” is érte. „Az orosz altiszt már szúrásra emelte fegyverét, amikor a tekintetemmel találkozott. Gyerekifjú voltam, lehetett a nézésemben valami csodálkozó szomorúság, amely kíváncsiság, vagy talán búcsú is volt egyben. Nem tudom, mi történt, miért történt, de a gyilkolni kész ember legyintett egyet, s továbbment. Mintha a horogra került halat visszadobta volna a vízbe: növekedj!” Volt aztán egy másik „gyilkos élménye” is, amelyről kevesebb szó esik, s amelyben ő volt kénytelen, hogy életét mentse – ölni. „…A Brody melletti jasionov-majdani erődben, egy vesztett csata maradványaként, primitív lövészárkok karámjában összeszorult egy kis embercsoport az ellenség által körülkerítve. A magukat immár foglyoknak tekintő szegény kassai és abaúji magyarok nem védekeznek, de az ellenséges rohamozók még nem futották ki magukat, a felajzott bestialitás még nem roppant meg, a szurony vakon döfköd a heringek módjára összezsúfolt embercsomóba. A többnyire a nyakon és a vállon behatoló szurony,a döfés és a szakítás szisszenő hangja és az azt követő ordítás, majd nyögés akkor vésődött belém kiirthatatlanul. Én megmaradtam, lebuktam, s a földön csúszva, egér módjára lyukat kerestem és találtam, és szaladtam, amíg az üres futóárokban bele nem ütköztem egy ellenséges köpenybe. Szuronyom a hasát érte, de a döfésem elmaradt, a kezem nem engedelmeskedett, a korábban hallott repesztő, szisszenő hang nem engedte. Megrántottam a ravaszt, az út szabad volt, s én egy örök élmény foglya és elkötelezettje. Azóta mondom és írom: Fegyver, s vitéz ellen!”
Most pedig nézzük, miként hatott Fábry Zoltánra az első világháború a kassai Simai Béláné Madzsar Lili emlékeit felidézve. Madzsar Lili Budapestről került Kassára, ő rendezte át az író könyvtárát a kitűnő Szabó Ervin módszer szerint. – Zoltán iszonyatos háborús emlékekkel tért haza. Azt az első gyilkos élményt gyakran felidézte, feltétlenül megtörtént vele! „Talán azért úsztam meg, mert a tekintetemben van valami megnyugtató”, mondogatta, majd elmesélte, hogy kisfiú korában megtámadta egy bika, de az végül nem döfte meg, megállt, majd otthagyta. „Lecsillapította a szememből áradó szelídség, mint azt a katonát ott a fronton, aki megkegyelmezett” – mesélte el a férjemnek és nekem. (Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: Kolár Péter gyűjteményéből.{iarelatednews articleid=”54974,54949,54816″}
