Báldy Béla okleveles kertészmérnök, növénynemesítő. Somorjáról telepítették ki. A Báldy-házban alul fűszer- és csemegeüzlet, fent a lakás működött, átvihették Magyarországra a berendezését, de ott később államosították és elkobozták. Báldy Bélával a Montázsmagazin készített interjút.
“Máig nem világos, hogyan maradhattak büntetlenül a rendszer tudott és ismert bűnei, 26 éven át hogyan maradhatott el az igazság kiderítése és számonkérése egy demokratikus átalakulást követően. Jogos-e demokráciáról beszélni akkor, amikor nem fordítottak gondot arra, hogy az ártatlanul meghurcoltak, a jogfosztásokat elszenvedők, az önkény kiszolgáltatott gyermekkorú áldozatai jogorvoslatban részesüljenek annak ellenére, hogy ezt a kárvallottak folyamatosan igényelték és kérték?
A Báldy családon elkövetett méltánytalanságok kivizsgálására és rendbetételére máig nem került sor. Ezek az ügyek immáron 65 évvel a bírói ítélet nélküli határozatok meghozatalát követően továbbra is rendezetlenek maradtak, miközben az áldozatok nagy része, – szabadságuktól és ingó-ingatlan vagyonuktól megfosztva – közel 40 hónapot töltöttek kényszermunka-táborokban a Hortobágyon.“
Mikor és hol születtél?
1929. március 31-én születtem Somorján, a Csallóközben, Csehszlovákiában. Az élet próbára tett bennünket, az egész családot. Eredetileg az egész család a Csallóközből, Somorjáról származik. Édesapám nagyszülei is ott laktak, tehát ősi, tősgyökeres család voltunk. Magyarok, de a trianoni békediktátum következményeként Csehszlovákiához csatoltak bennünket. 1938-ban kerültünk vissza Magyarországhoz. Ez volt életünknek talán a legszebb mozzanata, mert úgy éreztük, hogy visszanyertük azt, amit korábban elvesztettünk.
Az egész Csallóköz majdnem teljesen magyar volt. Szóval, 1938 fontos évszám volt az életünkben. Hozzánk a magyar csapatokat Albert főherceg vezette be, mivel ő Pozsonyban született, és ez volt a kérése a kormányzóhoz, hogy a Pozsonyhoz legközelebb eső területet ő csatolhassa vissza az anyaországhoz. Közben édesapám, Nagy ezüst vitézségi érméért megkapta a vitézi címet,az első világháborús helytállásáért, szolgálatáért, és akkor lettünk Báldyak. (Német nevünk volt: Balheim. Az ősök németek voltak, de később elmagyarosodtak. Mindenki beszélt németül, de a közös nyelv magyar volt.)
Az I. bécsi döntés következtében tehát a Felvidék déli része visszakerült Magyarországhoz. Milyen változásokat hozott ez az életetekben?
Amikor 1938-ban visszakerültünk Magyarországhoz, akkor én Győrbe kerültem a bencés gimnáziumba. De nem éreztem jól magam, mert kissé lekezeltek, talán nem olyan magyar voltam, mint a többiek. Komáromba kerültem a bencésekhez, mert a bátyám már oda járt. Ő közben leérettségizett, én pedig maradtam. Hatodikos gimnazista voltam 1944-ben, amikor szélnek eresztettek bennünket a közeledő front miatt. Ezek után otthon segítettem édesapámnak, akinek vegyeskereskedése volt. Ő eredetileg Pozsonyban érettségizett kereskedelmi középiskolában, majd a Pozsonyi Első Takarékpénztárba került tisztviselőnek. De pár év után édesapja kívánságára átvette az üzletet, és ő vitte tovább. Lehet, hogy velem kapcsolatban neki is voltak ilyen elképzelései.
A II. világháború is fájdalmasan beleszólt az életetekbe….
1945-ben, miután Budapest elesett, és az oroszok már Komáromnál voltak, híre jött, hogy szedik össze a fiatalokat és elhurcolják őket. Akkor a fiatalok a háború miatt katonai kiképzést is kaptak, őket hívták leventéknek. Ezeket a fiatalokat összeszedték, és nyugatra indították őket. Szerencsére mi jó parancsnokot kaptunk. Az volt az elképzelése, hogy mindig 20-25 km-re legyünk a front előtt, akkor nem keveredhetünk tűzharcba, de nem is tudnak váratlanul ránk csapni. Így aztán szépen át is vészeltük ezt az időszakot.
Bajorországig sikerült elmennünk, ahol parasztoknál laktunk és dolgoztunk. Az amerikaiak sem vittek el bennünket hadifogolyként táborba, hiszen jól tudtak használni bennünket kétkezi munkára a német gazdaságokban, mert nem volt fiatal német férfi munkaerő. A munkánkért kaptunk szállást és ellátást, és így nekünk is sokkal könnyebbé vált az életünk. Az erdőre jártunk fát vágni: olyan szegény családokat láttunk el tüzelővel, akiknek nem volt mivel fűteniük, hiszen családfő nélkül maradtak. A szakmaiságot Riedl Laci bácsi, a hercegprímás fő-erdőtanácsosa, tartalékos tiszt irányította, és így még a bajor parasztok sem tettek feljelentést ellenünk.
Hogy kerültetek haza Németországból?
Közben a szüleim is kikerültek Németországba, hiszen édesapám tartalékos tiszt volt, és itt sikerült találkoznunk a háború után. Haza akartunk jönni, ahogy mások is. Amelyik vonat kihozta a német svábokat Magyarországról, az vitte haza a nyugaton fogságba esett katonákat, leventéket és elmenekülteket.
A Pockingi gyűjtőtáborba kerültünk, ahol be is vagoníroztak bennünket, de idő közben az oroszok lezárták a határt. Így itt dekkoltunk. Majd átvittek bennünket egy másik táborba, Plattlingba, ez korábban egy SS-különítmény tábora volt. Néhány hónap után onnét kerültünk haza a kaposvári gyűjtőtáborba. Itt ellenőrizték a papírjainkat, hogy kit mi terhel. Itt sokakat lekapcsoltak, főleg a volt csendőrség tagjait, és egyéb magas rangú tisztviselőket. Itt csak pár napot kellett töltenünk.
Hol telepedett le a családotok?
Kaposvárról úgy indultunk el, hogy hazatérünk Csehszlovákiába. Amikor a komáromi hídnál leszálltunk, áthallatszott a feldühödött tüntetés, amelyen azt ordítozták, hogy le a magyarokkal! A határőrök azt javasolták, hogy ne menjünk át, mert nincs garantálva a biztonságunk. Mivel rokonságunkból már voltak ideát, édesapám nővérének családját már előbb átüldözték, így hozzájuk mentünk Rajkára.
Itt vártuk ki, hogy rendeződjön a helyzet, és felvegyük a kapcsolatot az otthoniakkal. Édesapám öccse családja, valamint a bátyám is Somorján voltak. A tájékozódásnak az lett az eredménye, hogy én úgy döntöttem, szakmát tanulok, mert avval könnyebben fogok boldogulni. Eszterházán, a várkastélyban akkor nyílt meg a kertészeti középiskola. Ide jelentkeztem. Porpáczy Aladár, a herceg volt főkertésze szervezte meg az iskolát, hogy megóvja a felhalmozott értékeket, a kastélyt, a gyümölcsösöket és az ottani szakembereknek is tudjon folyamatosan munkát adni. Itt aztán egy csodálatos iskola formálódott. Két év múlva egy kertészeti kísérleti telepet is létesített, hogy a megkezdett szamóca, málna, dió kísérleti munkáját tovább tudja folytatni. Hogy azok a diákok, akik itt végeznek, már egy ilyen szemléletet birtokában, felfelé tekintve művelhessék e csodaszép szakmát. Az egész szakmunkásgárdát átmentette. A délutáni gyakorlati óráinkat a régi szakmunkások vezényelték, így aztán a szakmát alaposan megtanulhattuk tőlük.
Akkor hát rendeződött az élet körülötted?
Csöppet sem. Nekem a szakmunkás iskolát sem sikerült befejeznem, mert az utolsó évben, 1950-ben hurcoltak el bennünket a hortobágyi kényszermunkatáborba, amit ők egyszerűen kitelepítésnek neveztek. De előtte a családunknak már a somorjai otthonunkat is el kellett hagynia, és Magyarországra jöttünk. Innét 7 vagonnal települhettünk át. Ingóságainkat hozhattuk: bútorainkat, az üzlet berendezését, mindazt, ami a közvetlen dúlás után megmaradt, azt el tudtuk hozni. Levittek bennünket Baranyába, Nagynyárádra, egy sváb faluba, ahonnan a lakosság elég jelentős részét kitelepítették, Bennünket a Kremm család házába telepítettek. Ezt a házat foglalhattuk el. Egy kereskedő házába költözhettünk, aki korábban gazdálkodott is, volt itt üzlethelyiség is, voltak istállók, ólak. De csak részlegesen foglalhattuk el a házat, mert a család egyik tagja ott, az épületeken belül maradhatott, őt nem telepítették ki.
Mi történt 1950. június 23-án? Hová hurcoltak benneteket?
1950. június 23. hajnali fél három. Két napja érkeztem haza a suliból, mert július 1-jén kezdődik a nyári gyakorlat. Verik a nagy kaput. „Kinyitni, rendőrség!” Ahogy kinyitom a kaput, négy rendőr szegezi nekem a puskát. „Bemenni!” – szól a parancs. Édesapámat keresik, közlik vele, hogy a Tanácsházára kísérik. Kettő vele megy, kettő marad, ránk vigyáz. Beteg Édesanyámra, bátyámék nálunk lévő, másféléves kisfiára, és rám. A gyerek felébred és sír. A rászegezett puskákat ugyan nem érti, de a levegőben lévő feszültséget érzi.
Így telt el közel egy óra, amikor Édesapámat visszakísérték. Közölte velünk, hogy fél óra áll rendelkezésünkre, hogy elhagyjuk az otthonunkat. Fejenként 20 kilós csomagot készíthetünk, élelmet, ruhát, ágyneműt.
Fél óra múlva jött egy fogat, és elszállítottak bennünket a németbólyi vasútállomásra. Sietni kellett, nehogy a falu felébredjen. Két rendőr a kocsin, kettő pedig gyalog kísért bennünket. Mi senkivel sem beszélhettünk, de a faluban páran felfigyeltek a történtekre, és lopva kísértek bennünket az állomásig, ahol a marhavagonok már vártak bennünket. Ott döbbenhettünk csak rá, hogy egy nagy, átfogó intézkedés-sorozat részeseivé váltunk. De a miértről fogalmunk sem volt. Vegyesboltunkat, amit a csehszlovákiai áttelepítés után itt is újra nyithatott Édesapám, már februárban államosították, azaz mindenestől, árukészletestől, csak úgy simán elvették.
Az otthoni 50 hold és jó pár hektár erdő helyett itt 14 hektár csereföldet kaptunk. Édesapám sertésekkel kezdett el foglalkozni, hogy a takarmányt „bőrben hasznosítva” kedvezőbben tudja majd értékesíteni. Ehhez törzskönyvezett anyakocákat szerzett be, hogy minőségileg is kiváló alapanyaggal rendelkezzen, ami majd a megélhetésünket biztosítani tudja. Mikor átjöttünk, úgy ítéltük meg, hogy életünk egy nehéz fejezetén túljutottunk. Rá se álmodtunk arra, hogy eltelik 34 hónap és itt, Magyarországon, magyarként még az előzőnél is nehezebb próbát kell kiállnunk.
Az állomáson intézkedő rendőrök között felismertem egy régi – még az úszori határrendészetnél dolgozó – ismerőst. A vagonban kértem, hogy segítsen a vasúthoz lopakodó ismerősnek a kicsit átadni. Közben a beteg Édesanyámhoz orvost kellett kihívni, mert a feszültségek hatására többször is rosszul lett, elájult, de kezelésre elszállítani nem engedték. A vagon körüli mozgás és segítségnyújtás közben a kicsi átadása is sikerült, így pár órán belül már Édesanyja karjaiban megnyugodhatott.
Mi pedig egy tehén társaságában egy közel 30 órás utazás után megérkeztünk Hortobágy – Halastó állomásra. Két vontató, néhány lovas kocsi és egy őrsre való rendőr várt bennünket. Csomagok a vontatóra, gyerekek, öregek és betegek a kocsikra, a többi megrémült embert pedig ötös sorokba állítva gyalog a pusztán keresztül a kijelölt tábor, Borzas irányába kísérték. Mintegy 15 kilométert tettünk meg így. Útközben a kutaknál sem engedték, hogy megálljunk. A nagy rendőri fogadtatás már jelezte, hogy itt egy számunkra ismeretlen világba cseppentünk. Ez történt 1950. június 23-án hajnali 4 és 5 óra között.
Az egyházak elleni átfogó hadjáratot a határövezetben élő emberek megfélemlítése követte. Egy diktatúra ugyanis soha nem engedheti meg magának, hogy az ott élő emberek úgy érezhessék, nem kell semmitől sem félniük, rettegniük. A megfélemlítés alapelv. A kiszolgáltatottságot és függő viszonyt folyamatosan érezni kell, mert csak így fognak tartani tőle. Ezek lehettek azok a mozgatórúgók, amelyek az elnyomó gépezetet állandóan és folyamatosan cselekvési kényszerben tartották, és újabb és újabb tevékenységre sarkallták.
“A cél szentesítette az eszközt, a politika pedig minden eszközt gátlás nélkül alkalmazott. A máig árnyékban maradt háttérből eddig még csak alig látható más, mint az a támadás, ami az itt élő, dolgos, békés termelőtevékenységet folytató, és megélhetésükért küzdő gazdálkodók és polgárok ellen irányult. Úgy az érintettek, mint a tényeket és dokumentumokat elemzők számára egyértelmű, hogy itt nem foroghatott fenn semmiféle szervezkedés, hisz az akkori, gazdálkodással kapcsolatos teendők, beszerzési nehézségek teljes egészében igénybe vették erejüket és munkabírásukat.
Az viszont tény, hogy nem a megalkuvás volt a jellemzőjük. Dolgoztak, termeltek, bizonyítani akartak. Talán ezt tartották veszélyesnek, ezért kerülhettek a hatalom látószögébe ezek a dolgos, tisztességes, becsületes életformájukkal bizonyítani akaró kisemberek. Ezzel a példát mutató magatartásukkal hívták fel magukra a figyelmet. Ezért voltak útban, ezért takarították el őket a kényszermunkatáborokba.”
A bevezető és befejező írás Báldy Béla önéletrajzi írásából való részlet. Már több írása is megjelent nyomtatásban, többek között a “Telepessors” című könyvben is.
Weninger Endréné Erzsébet, montazsmagazin.hu/Felvidék.ma
