Ha az ember Motesiky Árpád szóban forgó könyvéről szeretne írni, zavarba kerül, mindenekelőtt a bőség zavarába. A számtalan festmény, szobor, portré és fotó mellett szépirodalom (novellák, versek), vadászélmények leírásai, adomák, anekdoták, legendák, vadászbölcsességek és vadászhumor, vadas ételek elkészítési receptjei, szőlőhegyi mondák és valóságok telítik meg a Cétényke-parti történeteket és legendákat.
Talán az elején azt kell leszögeznünk, hogy neves vadászírónk könyvében végigvonul, végig ott lebeg a tétel: a természettel szemben legyünk türelmesek és nagyon-nagyon kíméletesek, hiszen a vadászok örökérvényű kötelessége óvni a természetet és a vadat – csakis így lehet számukra „élet és öröm” maga a vadászat is. „A természet az Isten szent temploma, aki szereti a természetet, az benne feloldozást, megbékélést, megnyugvást és szeretetet talál”, ez lehetne, illetve hát ez a mottója írónknak, bárhonnan közelítsen is az élethez, a vadászathoz, a szülőföldhöz, az emberhez és világához.
Motesiky Árpád a Zoboralján, Nagycétényben született, s az írói, a szervezői és a vadászati kultúra terén végzett munkásságáért Bársony István Emlékéremmel tüntették ki, s megkapta a Nimród Vadászérem elismerést is. „Tudom, hogy egyedül nem fogom tudni megváltoztatni, vagyis visszakeresztelni, visszahódítani folyónk nevét Céténykére, de azért elmondom mindenkinek, hogy az utánunk jövő nemzedék is tudja, hogy az Alsóköröskénynél, az anyafolyótól elszakadó bal oldali ág nem Nyitra, hanem Cétényke. A Nyitra folyik tovább a Nyitraivánkát, Berencset, Nagykért és a további falvakat érintve, ámde a bal oldali ág, mely évszázadok óta a Cétényke nevet viseli, legyen továbbra is Cétényke!” – írja írónk A Cétényke című fejezetben. Majd elmeséli gyerekkori kiruccanásukat a Cétényke vizében a Kiscéténytől a Szőlősi erdőig, ahol a folyó elhagyja határukat, s folyik tovább egészen Váradig, ahol a Nyitra anyafolyóval egyesül. A gyermek Motesiky és barátai a Felvégi tótól elindulva végigmennek a Malomerdő-, az Átjáróház-, az Úsztató-részen át a Rétek árokig, a Szigetig, a Forgóig, majd a Csergetyűt és a Dinnyést elhagyva a Görbefához értek. Ez volt a gyermekkor világa, melyről Motesiky tanítója, Kurcsa András így vall Nagycétény monográfiájában: „Szülőfalum Nagycétény. Házaival, gyümölcskertjeivel, virágos udvaraival, hol keskeny, hol széles utcáival, a Cétényke folyó és a Kádán-patak szelte határával az Öregcsertől a Harasztig, a Felső hegytől a Cétényi erdőig. A baráti szomszéd falu mezsgyéin túl: Berencs, Nagykér, Csehi, Nyitra, a Zobor hegység hol napsütötte, hol felhőkbe burkolt csúcsával. A körülötte lapuló falvakkal, testvéri, rokonai, baráti kötődésünk helységeivel, sorsunk hordozóival. A Szőlőhegy felaprózott girbe-gurba parcelláival, a fák árnyékában szunnyadó hajlékokkal, a pincék mélyén érlelődő nedűvel. Ez a táj, ez a vidék, amíg szemünk ellát és fénye ködbe nem vész, a mi szülőföldünk, a mi szűkebb hazánk. Őseink földje. Ide vár vissza édesanyánk, családunk, barátaink, elhunyt elődeink sírhalma, őseink vérrel, verejtékkel áztatott, százszor átkozott és százszor megáldott, hőn szeretett anyaföldje. Ez a falu az én otthonom. Harangjának koldulása magát az életet jelenti. Reggel munkára szólít, délben a nándorfehérvári győzelemre emlékeztet, naplementét követően ájtatosságra hív. Félrevert harangjai vihart, tüzet, veszélyt jeleznek. Itt ringott a bölcsőm, itt ejtettem ki az első szót, hogy mama, itt kaptam választ édesanyámtól az élet sok-sok miértjére. Itt hallgattam hosszú téli estéken édesanyám tündérmeséit. Pár év múlva itt játszottam gondtalanul fogócskát a Cétényke medrét szegélyező berkekben, füves partján. Ha megszólalt az esti harangszó, elhallgatott a csatazaj, a gyermekzsivaj, parancsszó nélkül, keresztvetés közepette siettünk haza. Itt vezetett anyám először óvodába, majd iskolába (…) Itt ismerős nekem minden fa, bokor, dűlő, erdő és berek, minden arc és minden ember.”
Ezen a vérrel és verejtékkel áztatott, százszor átkozott és százszor megáldott anyaföldön, az októberi szüreti ünnepnapok, a hajlékok és szőlőskertek, az erdők és berkek körül zajlik Motesiky Árpád könyvének ezerarcú története: az álomvadászatok foglyokra, nyulakra, fácánokra, szalonkákra, vadkacsákra, rókákra – barátokkal, vadászebekkel, Viharral, Dikkel, Lorddal, Aidával, Szikrával, Aróval és társaikkal; szépirodalmi igénnyel megírt történetekkel, egy kis politikával (Esterházy János), egy kis irodalmi ízzel (Mikszáth Kálmán), egy kis keresztény múlttal (Pázmány Péter), legendákkal és mitológiával (Diana, a vadászat istennője szeszélyeivel és áldásaival, görög császári koronával), vadásztársaságokkal, vadászpuskákkal és vadászterületekkel (várukkal és birodalmukkal), továbbá a megtalált Hegyközségi Krónikával, hegybírókkal és hegypásztorokkal, kürtökkel és lopótökökkel, a szőlőtermesztés múltjával és jövőjével.
S végül, de nem utolsósorban, a Vadász és a fakanál című fejezet, melyből kiderül, hogy egyetlen vadhúsfajtából akár százféle étel is készülhet, s jól elkészítve különösen egészségesek. Ehhez gazdag fűszerkészlet szükséges (babérlevél, bazsalikom, borókabogyó, bors, borsikafű, fokhagyma, kakukkfű, kapor, koriander, köménymag, majoránna, paprika, szegfűbors, tárkony, torma, vöröshagyma), és jó receptek vörösboros pácléhez, vadászleveshez, majonézes fácánhoz, nyúlpaprikáshoz, párolt vadkacsához, szalonnás fácánsülthöz, vaddisznó pörkölthöz, vadász rostélyoshoz, tepsis rakott fácánhoz és társaikhoz.
Motesiky Árpádot hetvenedik születésnapján a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának titkárnője, Nagy Erika – s legyen ez könyvismertetőnk végszava – e szavakkal köszöntötte:
„Motesiky Árpád nemcsak Szlovákiában ismert alkotó, hanem Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján is, hiszen vadászíróként kötetei jelentek meg, további írásait rendszeresen közlik, közölték a vadászati szaklapok. Előszeretettel válogatta és szerkesztette a Szlovákiai Vadászkalendáriumot, úgy, hogy mindenki megtalálja benne a neki valót, a neki tetszőt. Írásainak olvasása közben, az élmények sodrában elmerülve észrevétlenül szívja magába az olvasó a kimagasló élményanyagot. Színes stílusa, a leírások szakszerűsége teszik népszerűvé a műfaj kedvelői között, még akkor is, ha sokszor és sokat halljuk, hogy a vadászirodalom nem megbecsült műfaja az irodalomnak. Én megbecsülöm. Árpádtól számtalan könyvet kaptam, melyeket ő írt, szerkesztett, s ha nem is mindet, de a legtöbbjét elolvastam. Isteni vörösboros páclét találtam az egyikben, név szerint a Múltról és vadászatokról a Zoboralján című kiadványban. Ahányszor csak elkészítem, Árpád ott van a gondolataimban.” (Ász Studio, 2014)
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
