Nem csupán a felvidéki magyarság ünnepelte, de az egyetemes magyar művészet is: Nagy János, az aranykezű szobrászművész nyolcvan éves.
Nyolcvan éves ifjú! Ha elementáris erejű relief-sorozatára, a Gilgamesra tekintek, azonnal az örök érvényű igazsága jut az eszembe. „Az élet füvét, ha lenyelted, fiatal maradsz, nem fog rajtad a vénülés őrlő hatalma!” (Rákos Sándor fordítása)
Nagy János az élet füvét lenyelte – keserű volt, boldogságos volt, szenvedéses volt, kitelepítéses volt, mítoszi volt, harcra edző volt –, s így maradt örök fiatal. A munka acélozta. Mindig, mindenkor szembe ment a sorssal, mert tudta, a plasztikai alakítás az esztétikai hatóerőn túl erkölcs is. Magatartásforma. Magyarságjelkép. Kisebbséget-nemzetiséget védő, a közösség önbecsülését segítő arkánum.
Gyógyszer az elviselhetetlen elviselésére, és életigenlés a benesi törvények ellenében. Kiáltás a beszegezett vagonok ellen. Talpra állás még akkor is, ha vihar dúl a fejünk fölött – a kitelepítés borzalma sosem feledhető –, ha a tenger hullámzását megszégyenítendő mozog alattunk a történelem, a politika talaja.
Az ember, ha nagy művész, egy személyben éli meg a kozmikus kivetettség drámáját. Avval is gazdagszik. Nagy János pokoljárása olyan, a megigazulást segítő keresztút volt, amely hozzásegítette a művészt egy karakteres életút befutására, egyúttal magyarságának megvallására. Más sosem akart lenni, csak magyar, miként említette volt nemzedék- és harcostársának, Koncsol Lászlónak az egyik interjúban. Ha Koncsol, ami az írást illeti, a felvidéki magyar irodalom lelkiismerete, Nagy a plasztikáé.
Ez az a nemzedék, amely a magyarság térképről való letörlése után – a ráragasztott bűn: „a németek utolsó csatlósa” még ma is éget – bátran a kezébe vette a sorsát. Iskolát nyitott, énekelt, tanított, szervezkedett. Művész volt és „politikus”, közösségi ember és öntörvényű pályák álmodója, megvalósítója. Nagy János is kiváltképp abba a csoportba tartozott, amelynek tagjai – tiszta tekintet, fölvetett fő, nemzetiség iránti alázat – önmagukat faragták. Önmagukat, de csupán azért, hogy kivetett sorsosaik igazságát képviseljék.
Szobrász életműve arra példa, hogy bárki, vagy bármi a gondolatkalitka nyitogatója – akár a magyar régiség, a szkíták, a görögök, akár Bartók és Somogyi József, Kerényi Jenő és Henry Moore –, ha tehetség és erkölcs találkozik, nincs nagyobb hatalom az igazságtevésben. A szépben fogant, a szemet elkápráztató igazság tevésben, mint képzőművészeti arzenálban. Mert ezen a mezőn szabadságdinamikát sugallva – a forma is erősíti –, Attila, Lehel vezér, Bulcsú vezér, Szent István, Balassi és Sobieski lovai futnak-ágaskodnak, a színház és az élet örök igazságát hirdetve Faunok és nimfák táncolnak, görcsbe merevedett ujjak regimentje tépi a vagon ablakának rácsozatát (Kitelepítés), az Ipoly is hullámzó, életigenlő női test lesz. A balladai mélység – remek reliefeken: Madéfalvi veszedelem, Fehér László, Kegyetlen anya, Kőműves Kelemen, Nagy hegyi tolvaj – és a bibliai példázatok – szenzációs domborműveken (A kálvária), illetve drámai körplasztikákon (Sírbatétel, Levétel a keresztről) – előhívják bennünk a jóságra való hajlamot, a bűnmegvallás módozatait. Avval, hogy sokkolnak, egyúttal az üdvösség kertjébe emelnek. Nagy Jánosnál ez (egy kis profanitást megengedvén) a Csallóközt, még tágabban: a Kárpát-hazát tündérek honává téve Tündérek tavaként ismert.
Expresszív, hol egy tömb, hol a palástot bátran megbontó, átlyuggató, az ürességet is téralakzattá tevő szobrászata – szinte az anyagtól függetlenül – mindenütt eleven plasztikai üzenetet hordoz. Köztéren és valaminő intimebb közegben egyaránt. A mártír előtti főhajtáshoz méltó az Esterházy János-megidézés: a kisebbségpolitikus krisztusi szenvedést reveláló korpuszként szétfeszíti az őt körbezáró börtöncella terét, illetve szentként, népe pásztoraként nyugalomra int: az igazság el fog jönni. Az átszellemült arcon ott a jövő bizodalma, a sanyarú sorsú nemzeti kisebbséget reményre biztató derű. Hogy a zászló nyelének hegye megrepesztette a hatalmas tardosi vörös mészkőtömböt – a szovjet zsarnokság széttöretett (1956 Dunaszerdahely) –, az a szobrászművész Nagy János magyar forradalomhoz való erős kötődését bizonyítja (hajdanán szervezkedtek is a túlerő ellen harcolók megsegítésére).
Az organikus létimádat (Tavasz, Nyár, Ősz, Tél) éppúgy plasztikai bravúrra készteti, mint a mítoszból kiolvasható filozófia (Gilgames-sorozat, Emese álma stb.). Az anyag titkai, mert a formázásban is mester és a sugallni kívánt tartalom kigondolásában is, sosem maradnak rejtve előtte. Ezer helyen és ezer megvalósításban látszik az effajta önkifejezési teljességre való invenciózus törekvés, de most hadd maradjak csak a portréinál. Az arc dinamikáját lélekdinamikává avató Kodály Zoltán – a körplasztika lélegzik, él – remekmű.
Karakteres rajzolataikban ugyancsak megemlítendők azok az érmék, amelyek a hagyományos formán (a körön) belül maradva is erővel és eleganciával jelenítik meg a történelem, az irodalom és a művészet halhatatlanjait (Gyula, Attila, Csokonai, Vörösmarty, Liszt, Jókai, Sinka, Csontváry, Izsó stb.). Ám a nóvumot azok a plakettek jelentik, amelyek kilépnek a megszokott mederből. Egészen különös, megejtő elő- és hátlappal, Esterházy János keresztre feszített feje. De még ennél is izgalmasabb plasztikai képet mutatnak a hol profilban (Kodály Zoltán), hol félprofilban (Ady Endre) ábrázolt, az életmű szimbólumait ugyancsak visszaadó arcok.
A Bartók Béla-, Nagy László- és Juhász Ferenc-plakett különösségében is bravúros. Az áttört forma, a stilizált arc, az életmű esszenciája, mint jelbeszéd (szarvas, ló, illetve a Cantata profana) hatásos megjelenítési módot eredményezett. Az örökifjú Nagy János magyarságélménye ezzel egyetemes, vagyis világélménnyé tágult.
Szakolczay Lajos, Magyar Fórum/Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”54523,54493,54492,54401″}
