55624

Szabó Tibor, a Gyurcsány-kormány alatt megszüntetett (2006) Határon Túli Magyarok Hivatalának 1998 és 2002 között, a hivatal sikeres korszakában volt az első Orbán-kormány alatt a vezetője. A felvidéki Barsbaracskán született politikus 1983-ban végzett Budapesten az ELTE Természettudományi Karán. Ezt követően visszatért szülőföldjére, majd 1986-ban családjával együtt Magyarországra költözött. Az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársa lett, majd az MDF-ben kezdett el politizálni. Az 1992-ben alakult Határon Túli Magyarok Hivatalának előbb a munkatársa lett, majd 1998 és 2002 között ő lett az elnöke. Leváltását követően a HTMH és a határon túli magyarság ügyének magyarországi jövőjével kapcsolatban egy hosszabb összefoglalót írt a Magyar Nemzetbe. A HTMH-t végül 2006-ban a Gyurcsány-kormány idején felszámolták. De ne fussunk ennyire előre!

Hogy került a ma Martonvásár polgármestereként dolgozó Szabó Tibor az 1970-es évek végén Budapestre, amikor nem volt egyszerű Magyarországra jönni tanulni?
Kétségtelen, hogy az 1970-es évek végén a Husák-i Csehszlovákiában főként pártalapon döntötték el, hogy ki mehet külföldre. Aki a rendszert elfogadta és támogatta, az került ebbe a kategóriába. Utólag úgy látom, hogy én voltam a kivétel, aki azért jöhetett Magyarországra tanulni, hogy demonstrálni tudják, hogy a kiválasztás szempontjai demokratikusak, hiszen én egy nagyparaszti vagy „kulák”-családból származtam, tehát papírforma szerint nem kerülhettem volna a 30 ember közé, aki abban az évben Magyarországra jött tanulni. A település, ahol születtem: Barsbaracska egyébként a szlovák-magyar nyelvhatáron van. Amikor én ott éltem, még két iskola volt, egy magyar és egy szlovák, továbbá volt egy magyar nyelvű óvoda is. Amikor a szlovák iskolából kijöttek a gyerekek, a focipályán ők is magyarul szólaltak meg. Ma viszont, ha hazamegyek látogatóba a szülőfalumba, akkor már a helyi kocsmában is csak szlovák szót hallok. Vagyis húsz év alatt ennyit változott a helyzet! Egyébként én azon kevesek közé tartozom, akik az egyetem földtudományi szaka geofizika és meteorológia szakirányának az elvégzése után 1983-ban visszamentem Csehszlovákiába és megpróbáltam ott boldogulni. Pedig abban az időben, frissen végzett egyetemistaként Magyarországon egészen más életet lehetett élni, mint odahaza. A visszailleszkedés azonban főleg azért nem sikerült, mert voltak bizonyos ellenzéki kapcsolataim, ami azt jelenti, hogy akkoriban jelent meg Duray Miklós Kutyaszorító c. könyve és annak az olvasása, megbeszélése az akkori Csehszlovákiában ellenzéki tevékenységnek számított. Ezt a hatalom nem szerette. Belefáradva a packázásba, 1986-ban a feleségemmel és gyermekünkkel együtt átköltöztünk Budapestre. Némi idő után kaptunk egy szolgálati szobát Martonvásáron, ezért lakunk immár három évtizede ebben a kisvárosban, ahol az Országos Meteorológiai Szolgálatnál egy obszervatóriumban kaptam állást.

Hamarosan a Határon Túli Magyarok Hivatalában folytatta a tevékenységét, és ennek a szervezetnek lett az elnöke az első Orbán-kormány megalakulását követően, 1998-ban, amikor a külhoni magyarok ügye körül igen nagy viták dúltak Magyarországon.
Azt lehet mondani, hogy a határon túli magyarok ügye, a rendszerváltozás óta keresi a helyét a magyar közigazgatásban. Ezek közül az egyik kísérlet az volt, amikor a HTMH önálló hivatalként működött. És én is úgy értékelem, hogy az 1998 és 2002 közötti időszakban a hivatal érdemben bele tudott szólni az ügyek folyásába. Azt nem állítom, hogy optimális lett volna a helyzet, hiszen a közigazgatási egyeztetés miniszteriális szinten zajlik és akár államtitkárként sem könnyű ezeket az ügyeket dűlőre vinni. Ha megvan a politikai szándék, akkor könnyebb, de alapvetően a hivatal közigazgatásban való elhelyezése volt a mérvadó. Egyébként elég szerencsétlennek tartom, hogy 25 év alatt nem sikerült a határon túli magyar ügy végleges helyét megtalálni a magyarországi kormányzati struktúrán belül.

Duray Miklós is hasonlóan látja, hogy nem sikerült a probléma kezelését megtalálni a magyar kormányzati struktúrán belül. A mostani állapot, amely a HTMH-t felszámoló Gyurcsány-kormányzat alatt keletkezett, struktúráját tekintve hasonlít arra, ami a két világháború között Horthyék idején létezett. Azzal a különbséggel, hogy az apparátus akkor sokkal kisebb volt, olcsóbban és alighanem hatékonyabban működött.
Valóban, a két világháború között a miniszterelnökségen egy osztály végezte ezt a munkát, viszont az akkori közigazgatás mérete is lényegesen kisebb volt a mainál, ugyanakkor a téma súlya – a revíziós cél miatt – egészen más volt az akkori apparátuson belül. Emiatt, vagyis a cél egyértelműségéből következően a közigazgatási struktúrát viszonylag könnyű volt ennek megfelelően alakítani. Ma sokkal bonyolultabb a célmeghatározás, hiszen az autonómiától, a szülőföldön maradástól a különböző intézmények létrehozásáig, sokfajta célt határoztunk meg, amelyeket nem mindig sikerült következetesen végigvinni. Lényeges különbség továbbá, hogy a két világháború között, hogyha a költségvetésen belüli arányait vizsgáljuk, a határon túli magyar ügyre nagyjából tízszer annyit költöttek, mint ma. Ráadásul, a felhasználás módja is másként történt, hiszen azok a bürokratikus akadályok, amelyek ma megkötik a kezünket, amelyek ugyanakkor garanciát is jelentenek a költségvetési pénzek felhasználására, akkoriban másként működtek, vagyis pénzeszközöket célzott módon lehetett eljuttatni a határon túli területekre, ami azt jelenti, hogy egyéni, személyes megbízások keretében is folyósítottak pénzt.

Az említett tízszeres szorzó azért is érdekes, mert Szabó Tibor, amikor leköszönt a HTMH éléről, egész oldalas cikket írt a Magyar Nemzetbe, amelyben pont tízszer akkora összeget tartott ideálisnak a határon túli magyar ügyre fordítani, mint amit addig sikerült, vagyis a 10 milliárd forintos tétel helyett legalább százmilliárd forintot.
Így van, hiszen ha az inflációt figyelembe vesszük, akkor ma is ez az összeg áll a költségvetés rendelkezésére, talán egy kicsivel nagyobb. Ugyanakkor tisztában kell azzal lennünk, hogy vannak küszöbértékek, amelyek alatt a támogatás hatékonysága nem érvényesül. Amennyiben európai uniós forrásokat is sikerülne becsatornázni, amit egyébként Brüsszel elő is ír, akkor még ebben a támogatási ciklusban is lehetne emelni ezt a küszöbértéket.

Mekkora összegre van minimálisan szükség ahhoz, hogy érzékelhető javulást lehessen elérni?
Nem a konkrét összeget érdemes kiemelni, hanem intézményekhez, intézményrendszerekhez rendelt támogatások számukra érzékelhető nagyságát. 1998 és 2002 között például létrejött az erdélyi Sapientia Egyetem, a kárpátaljai II. Rákóczi Ferenc Főiskola és a felvidéki Selye János Egyetem. Ezek fenntartása, folyamatos fejlesztése lenne az egyik cél, a másik pedig a gazdasági beruházásoké. Hiszen annak ellenére, hogy erről nagyon sokat beszéltünk az utóbbi 30 évben, abban a tekintetben valójában nem történt áttörés, hogy magyar hátterű vállalkozások megvetették volna a lábukat a szomszédos országokban úgy, hogy abból az adott közösségnek haszna is származna. Vannak ugyan magyar multik, akik megjelentek a szomszéd országokban, de ennek a társadalomszervező ereje sokkal kisebb annál, mint amekkora nagyságrendjéből adódóan lehetne.

Nyilván a MOL-ra és az OTP-re gondolt.
Igen, de kereskedelmi láncokra is. Volt egy olyan racionálisnak is tekinthető feltételezés, hogy e nagy cégek megjelenésével a Felvidéken, Erdélyben a társadalmi háttér is változik, de nem így történt.

Polgármesterként mennyiben más az élete, mint régen hivatalvezetőként volt?
A polgármester a munkája értékelésével nap mint nap találkozik. Szembe jönnek a martonvásári emberek az utcán, és elmondják, hogy a kátyút befoltoztuk-e vagy a járda megépült-e. Esetleg van-e már sportcsarnok vagy kulturális központ? Sokkal inkább mérhető tehát a teljesítmény. Ugyanakkor egy 6 000 lakosú kisvárosban az ember környezete egy folyamatosan változó és meggyőzendő közeg. A központi közigazgatásban viszont a teljesítmény sokkal nehezebben és csak áttételesebben mérhető, illetve van még egy lényeges különbség, hogy a polgármester és a képviselő testület csak a választóinak tartozik elszámolással, míg a közigazgatásban az embernek nagyon sok főnöke van.

Gecse Géza, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”28655″}