Az akasztás utáni közszemlére tétel

A császári megtorlás legkegyetlenebb napja volt 1849. október 6. Százhatvanhat esztendővel ezelőtt ezen a napon végezték ki a tizenhárom aradi vértanút, akik közül hárman voltak felvidéki születésűek: Aulich Lajos, Dessewffy Arisztid és Láhner György. Október 6-án Haynau nem csak a szabadságharc katonai vezetőinek színe-virágát lövette agyon és akasztatta fel, hanem gróf Batthyány Lajost is kivégzőosztag elé állíttatta a hírhedt pesti Újépület udvarán. 1890. október 6-án – vagyis 125 esztendővel ezelőtt – avatták fel hatalmas tömeg jelenlétében Zala György Szabadság szobrát Aradon, melynek kalandos története hű tükörképe az erdélyi magyarság XX. századi megpróbáltatásainak. Habár az emlékművet 2004 folyamán a román-magyar „megbékélés” jegyében újból felállították Aradon, román nacionalisták rendszeresen meggyalázzák azt, annak ellenére, hogy – papíron – egy katonai és politikai szövetségi rendszerbe tartozunk. A 166. évfordulón egykori szemtanúk visszaemlékezéseinek segítségével igyekezzük felidézni az aradi gyásznap eseményeit.

Sortűz az aradi vársáncban

A holttestek levétele1849. október 6-án, reggel fél hatkor Alois Urticka főporkoláb kivezettette a „por és golyó általi” halálra ítélteket az aradi erőd udvarára, ahol már felsorakozva vártak reájuk a tengerzöld hajtókás, fehér gombos 25. Wocher-sorezred kirendelt századának katonái. Josef Tichy őrnagynak jutott a kétes dicsőség, hogy vezesse a kivégzési négyszöget és levezényelje a kivégzéseket. A négy elítélt kezet szorított egymással, s a menet az erőd VI. számú kapuja melletti sáncba vonult ki. Kiss Ernő altábornagyot Marchot Eduárd ferences szerzetes, aradvári káplán, Dessewffy Arisztid tábornokot Baló Béni óaradi református lelkész, Schweidel József tábornokot Bardócz Sándor, míg Lázár Vilmos ezredest Vinkler Brúnó minorita szerzetes kísérte. Évtizedekkel később Bardócz egy érdekes apróságról tett említést: „(…) mennyire ügyelt Dessewffy, hogy tiszta legyen a ruhája, s bár polgári öltönyben ment ki utolsó útjára, de kezére akkor is kesztyűt húzott.” A sáncba érkezve levették róluk a vasat és kezeiket megkötözték.

Schweidel tábornok, aki kezében feszületet szorongatott, a következő szavakkal fordult az őt kísérő Bardóczhoz: „Tisztelendő úr! Íme, ezen feszületet atyámtól örököltem, s ezt a harcok zajában is mindig magamnál tartottam. Kérem, adja át a fiamnak.” Azonban hirtelen meggondolta magát, visszakérte a feszületet és azt mondta: „Kezeim közt akarom tartani, s úgy vele meghalni: ne irtózzék azt onnan kivenni, s fiamnak átadni.” Bardócz teljesítette ezen kérést, s a tábornok vérével befecskendezett kicsiny ezüst keresztet át is adta az aradi várba bebörtönzött Schweidel Béla Sándor-huszár kapitánynak.

Dies iraeVinkler a következőket őrizte meg emlékezetében: „Mentünk karonfogvást, lassú léptekkel a vár hátsó kapuja felé, egyszer a sáncok közé bekanyarodánk, s ott megállapodtunk, mi bevégzők velük egyetemben a közös imát, s következett az ítélet fölolvasása, reá pedig a kegyetlen végrehajtás… Rögtön elébük lépett tizenkét gyalog katona töltött fegyverrel – egyre-egyre három volt számítva –, s midőn célzó állásba helyezték magukat, mi pár lépésnyire oldalvást félrevonultunk. Erre a parancsnok kardjával jelt adott, melyre a tizenkét fegyver egyszerre durrant; a fegyverek e durranására hárman rögtön élettelenül dűltek le. Kiss Ernő mozdulatlanul térdelve maradt, mert csak a vállát fúrta keresztül egy golyó, elébe állott tehát három gyalog közkatona, s elsütve fegyvereiket ezek olták ki életét.”
Baló lelkész kicsit másképp emlékezett vissza a kivégzés pillanataira: „(…) Kiss Ernő kivételével a többinek bekötötték a szemét. Ezek féltérdre ereszkedtek, mialatt három-három katona közvetlen előttük célba vette őket. Tichy suhintott kardjával, és Dessewffy, Lázár és Schweidel három-három golyó által eltalálva holtan terült el a földön. Kiss Ernőnek csak vállait érte a golyó, ő féltérdre bukott; erre Tichy intésére odarohant egy gránátos [helyesen: katona], és a tábornok fülébe lőtt.”

A kivégzés más részleteiről Sylvester Lajos őrmester számolt be: „A caponnière-hez [francia rendszerű sáncforma neve] érkezve a négy tábornokot [sic!] öt-hat lépésnyire a téglával falazott sánc elé állították. Nem egyenes vonalban, hanem mintegy elnyújtott ívben, úgyhogy középen, tehát a sánchoz legközelebb Dessewffy és Kiss Ernő állottak, a jobb végen Schweidel, akitől tehát a fal jobbra esett. Vele szemben állott Lázár, ettől tehát balra esett a fal, illetve Dessewffy. (…) Minden tábornok [sic!] elé három-három gyalogos állott fel, tőlük két lépésnyire. (…) A profosz ősi szokás, illetve előírás szerint, kezében vékony fekete pálcát tartva előírásosan háromszor kérte a „Pardon”-t, külön-külön mind a négy tábornok [sic!] fejére. Hangja vontatottan és éneklő módon hangzott, mindegyik kérés magasabban, mint az előbbi: „Ich bitte um Pardon! [Kegyelmet kérek!] Ich bitte um Pardon! Ich bitte um Pardon!”
Kiss Ernő altábornagy és bajtársai kivégzéseA kérést (…) Tichy őrnagyhoz intézte. A válasz négyszer egymás után színtelenül hangzott: „Bei Gott ist Pardon!” (Istennél a kegyelem!) Az utolsónál egy hadnagy vezényszava hangzott: „Richt euch!”[Cél!] Mire Tichy tüzet vezényelt. Schweidel nem engedte, hogy a profosz szemeit bekösse. A törzsőrmester kétszer megkísérelte ezt, de a tábornok mindkétszer lerántotta a nyakáig a piszkos sárgásbarna kockás parasztzsebkendőt, úgy látszott, hogy undorodik tőle. Schweidel egy hosszú percig egyenesen állott – mind a három katona a szíve tájára lőtt [Dr. Bartucz Lajos későbbi vizsgálata szerint két lövés érte a mellkasát, míg egy a koponyáját roncsolta szét] –, azután rogyott csak össze. Vére hangos buggyanással ömlött, mint az a nagymértékű aortaroncsolásoknál (…) tapasztalható volt.

Kiss Ernő alacsony termetű ember volt. Mint dúsgazdag földbirtokos itt is elegáns volt, zsebéből vadonatúj selyemkendőt vett ki, s azzal saját maga kötötte be szemeit, azután kabátját levetve jobb térdére ereszkedett, mintegy imádkozva várta be a halált. Fején kifogástalan paróka volt. A golyók a szíve táján találták, azonban nem halálosan. Zihálva, kínlódva talpra állott, tántorogva nyújtva karjait az ég felé, halódó paroxizmusában két olyan mozdulatot téve, mintha valamit felülről lefelé rángatna. Egy altiszt hozzáugrott, és közvetlen közelről főbe lőtte. A tábornok hanyatt esett, mivel a lövés légnyomása is ellökhette, jobb lábát térdben maga alá törve. (A többi három tábornok arcra zuhant.) A közeli lövéstől parókája meggyulladt, és lángolva repült a fal tövébe. [Vörös Márton visszaemlékezése szerint Kiss Ernő fejét két, felsőtestét pedig egy lövés érte. A fejlövések nagy erejűek lehettek, ugyanis Vörös a következőket jegyezte meg: „(…) a fejet, mely széjjel volt roncsolva, összeállítottam s összekötöztem”] Lázár nyögve csak ennyit mondott: „Én Istenem, szegény nőm…”

A négy holttest a sáncban maradt, a papok és a katonák visszatértek az erőd udvarára. A kivégzések első felvonása ezzel véget ért. Alig negyedórát tartott… Amikor a sortüzek feldördültek, Leiningen gróf még cellájában tartózkodott és sógorához intézte búcsúsorait: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben.”

Hóhérmunka a zsigmondházi réten

Kivégzés az aradi sáncbanMikoron a kilenc tábornokot az udvarra kísérték, Poeltenberg végignézett társain, és így szólott: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje.” A Wocher-ezred cseh bakái őrizetében vonultak ki a megláncolt tábornokok az újaradi úton a zsigmondházi rétre, őket kísérvén a kirendelt lelkészek: Marchot Erduárd aradvári káplán, Bardócz Sándor, Pléva Balázs, Sulyánszky Euszták és Vinkler Brúnó minorita szerzetesek, valamint Baló Béni református lelkész. Őket követte a járni nehezen tudó, lába törött Damjanich, aki szivarfüstbe burkolózva ült a szállítására kirendelt szemetes (!) kocsin, vállain piros zsinóros, fehér köpenyével, s jobbján foglalt helyet Vasile Sombati görögkeleti pap.

„Az egyik fordulónál megpillantották az egy sorjában fölállított kilenc gerendát, melyeket egy épülőfélben lévő házból vettek el. Vécsey megdöbbenve nézte az alacsony cölöpöket, s megjegyzést tett rájuk.” Mivel Haynau ragaszkodott hozzá, hogy Latour gróf meggyilkolásának évfordulóján történjenek a kivégzések, a felmondási idejét töltő hóhérnak igyekeznie kellett, de tisztességes akasztófák ácsolására nem maradt ideje. A beszerzett tölgygerendák alacsonyak voltak, ezért Franz Bottnak és hóhérsegédeinek komoly erőfeszítésébe került, amíg áldozataikat kíméletlenül megfojtották. Munkájáról bizonyítványt is kapott, amelyben igazolták, hogy „(…) e foglalatosságnál a kellő ügyességet és jártasságot tanúsította.”

„Közeledtünk a kitűzött helyhez – emlékezett vissza Vinkler Brúnó –, s én megvallom, érzékenyen könnyeztem. Nagysándor ezt észrevevé, hozzám fordult, s így szólt: „Tegnap ön vigasztalt engem, és most sír.” De már akkor az oszlopok előtt állánk, mire a katonaság sorfalat képezett, s mi a közepét foglalánk el, végezve ki-ki társával imáját. Ekkor jött hozzánk Leiningen, s noha ágostai vallású volt, így szólt: „Imádkozzunk, tisztelendő urak, együtt, hisz mindnyájan egy atyának gyermekei vagyunk.”
Miután Vincenz Zimmer hadbíró felolvasta az ítéleteket, Utricka főporkoláb lépett előre, aki „(…) a szokásos módon háromszor kegyelmet kért az elítélteknek. Tichy őrnagy sztereotíp válasza ez volt mindannyiszor: – Istennél a kegyelem! Most a porkoláb Poeltenberghez lépett, tisztelgett előtte: – Kérem, kapitány úr! (Ez volt Poeltenberg rangja a császári seregben.)
Thorma János vázlata az aradi vértanúkrólKulcsával megoldá a lakatot, a lánc lehullott. Poeltenberg egy pillanatnyi haladékot kért, odalépett bajtársaihoz, és sorba csókolta őket. Aztán a bitófa alá lépett, fölállott a zsámolyra. Egyik pribék a kötelet a nyakára teszi s a vasszögre ráhurkolja. Egyik pribék kikapja a zsámolyt Poeltenberg alul, a másik kettő teljes erővel húzza lefelé két karját, és rákapaszkodik, hogy kinyújtsák a felakasztott testet. A hóhér erőlködik, hogy az áldozat nyakát kitörje, azonban Poeltenbergnek igen izmos bikanyaka volt, s a hóhér sokáig vesződött vele, míg végre célt ért. A vértanu haláltusája hosszú és szörnyű volt (…)”

Ezután Török Ignác láncát csatolta le a porkoláb, közben Török fejéről leesett a parókája. Az ősziesen hideg időben az öreg hadmérnök sírógörcsöt kapott, mire Tichy őrnagy gúnyolódni kezdett vele. „Szégyellje magát ön, hóhérlegény!” – felelte neki önérzetesen Török, aki bajtársait megcsókolva lépett a bitóhoz. A kötelet épp a nyakára tették, amikor szívszélhűdést kapott. Megfojtásával nem kellett bíbelődni, hiszen már halott volt. Utolsó útjára hűséges kutyája is elkísérte, „szomorúan nézvén urára”.
Harmadiknak Láhner Györgyöt szólították, aki „nagy léleknyugalommal halt meg”. Következett Knezić Károly tábornok, akinek leesett a szemüvege, mikor a porkoláb előírás szerint a hóhérsegédekhez taszította. Lehajolt, hogy felvegye szemüvegét, Tichy pedig ráförmedt: „- Hagyja ott! (…) Lát maga az akasztófán úgyis.” Knezić még utoljára megvetően nézett rá, aztán vele is végeztek.

Thorma János  festménye az aradi vértanúkrólNagysándor József volt az ötödik, akinek a porkoláb leoldotta a bilincseit. „Hodie mihi, cras tibi!” (Ma nekem, holnap neked!) – vetette oda Tichynek. Utoljára még felkiáltott: „Éljen a haza!”, majd kiszenvedett.
Következett a legfiatalabb tábornok, gróf Leiningen-Westerburg Károly, aki nem csak daliás termetével tűnt ki polgári ruhát viselő bajtársai közül, hanem ruházatával is, – mivel sikerült megvesztegetnie fogva tartóit – s az a kávébarna színű, piros zsinóros honvéd törzstiszti atilla volt rajta, amelyet az 1849. évi hadi sikerei alkalmával viselt. Az utolsó szó jogán a következőket mondotta: „Csak most, későn esett tudomásomra, hogy a hírlapokban felőlem azon hír szárnyal, mintha én Buda vára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna; nekem most többé lapok útján ezt megcáfolni alkalmam nincs, de itt az utolsó percben, Isten szabad ege alatt, a jelenlevők előtt – midőn mindjárt Isten ítélőszéke előtt állandok – e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom.” Már a nyakára hurkolták a kötelet, amikor még élő tábornoktársaitól elköszönt: „Isten veletek bajtársak! Nemsokára egy más ítélőbíró előtt fogunk állani, hol, hiszem, igazságosabban fognak ítélni fölöttünk.” Neki sem volt könnyű halála. Baló Béni emlékezett arra vissza, hogy „(…) lába leért a földre, a hóhérlegények erőlködtek, a mester csavargatta az áldozat nyakát jobbra-balra, míg végre nagy tusakodás után sikerült őt megfojtani. A lelkészek elfödték arcukat, és térdre borultak imádkozva.”

Aulich Lajos tábornok volt a hetedik, s az öreg katonával viszonylag gyorsan végzett a hóhér.
Utricka főporkoláb most Damjanich János tábornokot szólította, aki nagy nehezen szállott le az őt szállító szemetes kocsiról. „Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam.” – mondta a „rácok ostora”. Sujánszkynak a következő szavakkal adta át nyakkendőjét: „Mondja meg nőmnek, hogy ezt nem a hóhér oldta le a nyakamról, s nézzen meg jól, bátran fogok meghalni. Mondja el ezt nőmnek, ez vigaszára leend Emiliámnak. (…) Ne sírjon barátom, hiszen az is, aki a kereszten függ, az igazságért szegeztetett keresztre.” A bitónál pedig így szólt a hóhérnak: „Vigyázzon a szakállamra, arra kényes voltam mindig.” A majd’ két méter magas tábornok igencsak megizzasztotta kivégzőit, hiszen a zsámolyra állva egy fejjel volt magasabb a bitónál. „Szegény Emiliám! Éljen a haza!” – kiáltá a hős, kinek törött lábát térdben akarták meghajlítani a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszonyúan szenvedhetett e pár perc alatt, mert teste hol összerándult, hol meg kiegyenesedett. Tichy őrnagy kigyönyörködhette magát Damjanich kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet.”
Időközben kíváncsiskodók lepték el a Maros túlpartját, és közülük sokan egy disznóhizlalda tetejére másztak fel, amely pont akkor szakadt be, amikor Vécseyt kísérték a bitófa alá. „Gróf Vécsey Károly e látványon [Mármint Damjanich kínhalálán] egészen megzavarodott, s mikor a porkoláb eléje lépett, és láncait leoldá, körülfordult, keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, mint ahogy őt sorba csókolták azóta, már kivégzett társai. Majd hirtelen odalépett Damjanichoz, s annak mindkét lelógó kezét többször megcsókolta. Azután felállott a zsámolyra, s hosszú haláltusa után kimúlt ő is. A hóhér fülét Vécsey mellére tette, s hallgatózott: a halál konstatálása után még teljes egy percig működött a vért hajtó szív, növelve a kivégzett kínjait.”

Zala György alkotásának avatóünnepélye 1890-benTichy őrnagy ezután a kivezényelt katonákhoz fordulva így szólott: „Íme, ez azoknak a jutalma, akik őfelségének tett hűségi esküjüket megszegik!” Majd felhangzott a vezényszó: „Kniet nieder! Zum Gebet!” [Térdre! Imához!]
Oláh Gyula szemtanúként a vértanúk holttesteinek közszemlékre tételéről a következőket őrizte meg emlékezetében: „És előttünk állt a rémítő látvány. Kilenc cölöp volt egy sorban felállítva, mindeniken egy ember függött. A cölöpök nem voltak magasak (…) messzibbről nézve úgy tetszett, mintha csak sorban állnának. Mintegy húsz lépésnyire tőlük katonák állottak egymástól két-három ölnyire, s a közönséget nem eresztették közelebb, de odáig mindenki elmehetett. Minden bitófa előtt a katonák egy-egy gödröt ástak, a szabadságharc vértanúinak sírját. Az áldozatokat így egész közelről jól lehetett látni. Leiningent kivéve mindannyian polgári ruhában voltak. (…) Hosszú fekete kabát és pantalló volt valamennyin (…) Arcuk nem volt letakarva. Egyiknek az arcán sem volt félelemnek vagy a kétségbeesésnek legkisebb nyoma sem. (…) lehajtott fejjel mindnyájan úgy tűntek fel, mint mikor komoly férfiak mélyen gondolkoznak. (…) Ettől a rémítő látványtól a zsigmondházi réten átvágva mentünk az aradi vár ún. mikalakai kapuja felé. Itt a vár sáncában a gyepen elterülve feküdt a négy agyonlőtt hőse a szabadságharcnak. (…) A közönséget itt is eléggé közel eresztették, le lehetett menni a vár sáncaiba. Ott tőlük kevés távolra, a vár fala mellett egy nagy gödröt ástak, és abba temették őket még nappal, a kora délutáni órákban, s azért a közönséget csak délig eresztették oda. A bitófán kivégzetteket azonban csak estefelé vették le, a közönséget délutáni öt órakor eltávolították onnan (…) Nem esett egy csepp eső sem, de nem sütött ki a nap egyetlenegy pillanatra sem. Igazi nagy gyász volt az emberek szívében, és ilyen sötét, ködös, borult volt az időjárás Arad városának ezen legborzasztóbb, legszomorúbb napján.” Az Aradon raboskodó Pfenningsdorf Sándor huszárőrnagy a rommá lőtt vártemplom tornyába ment fel, s az onnan látottakra így emlékezett: „(…) kilenc oszlopot láttam, és mindegyiken egy-egy lógott halottjaink közül. Tisztán voltak kivehetők (…) Török hófehér, méltóságos feje; Vécsey grófé, kinek túlságosan hosszú haja arcát egészen eltakarta; és a Damjaniché, kinek tiszteletgerjesztő arca ritka szép hosszú szakállal díszítve büszkén nézett fölfelé. (…) A többi fő, mint minden akasztotté, le és oldalt hajolt. (…) Míg a többiek lecsüngő fejökkel ide-oda lógtak a szélben, ő helyt állott, mintha az oszlophoz volna szegezve. (…) Istenem! Borzadok, ha rágondolok. A legrettenetesebb valóság volt, mit valaha láttam.”

Babucs Zoltán, hadtörténész, Felvidék.ma