Mi a vers? Már a kérdés felvetésétől is lúdbőrözni kezd a 21. század emberének a háta, hiszen a több ezer év alatt felgyülemlett tudás és műveltség tükrében inkább a hallgatás az üdvösebb, mintsem a válaszadás megkísértése.
Goethe még megkísérelte az egyszerű választ, aki szerint a vers az, amelynek a tartalmát a szív adja, a formáját pedig a lélek. Kétszáz évvel később Pilinszky János már úgy gondolta, hogy a vers Isten kitalálása, a mindenség modellje – kettejük között pedig ott feszül a milliónyi megfogalmazás, melynek lényege talán az, hogy a költészethez az tartozik, amit nem tudunk, azaz versírás közben a homályból kiindulva lépünk rá a megértés csodájának az útjára, ennek a révén véve részt a dolgok végtelen termékenységében, mintegy „az élet öntudatává” avatva a költészetet. Mindezt a költő a személyes létén, a történelmen, a világbölcseleten és az istenkeresésen át igyekszik megvalósítani, „játékkal és liturgiával, összeesküvéssel és mesterséggel, szertartással és vérszerződéssel”, megsokszorozni igyekezvén a születésekor kapott tálentumokat, kimondatlanul is saját és közössége üdvét szolgálva.
Immanuel Kant azt mondja, az emberi lényeg az, hogy fölöttünk van a csillagos égbolt és bennünk az erkölcsi törvény, s ez elegendő kellene legyen életünk vezetéséhez. Minden egyéb törvénytelenséghez vezet. Ehhez fűzhetjük hozzá Vasadi Péterrel, hogy kimondhatatlanul jól van, ami van, de hogy mi van, az kimondhatatlan. S ezt a kimondhatatlanságot igyekeznek a költők kimondani, tudván, hogy „mikor álommá lesz az élet, akkor lesz életté az álom”, s remélvén, hogy végül a teremtés teremtettjei lesznek teremtővé, kimondván együtt, ami van: amit hallanak, éreznek, gondolnak, tudnak, amit látnak, és azt, amit nem látnak.
Fellinger Károly új könyvének verseit a fentiek jegyében jegyzi a történések szövetére, tudván, hogy a kimondhatatlan, azaz a modern az, ami véletlenül sem veti el a múltat, hanem tisztelvén azt, kibővíti új értelmezésekkel. S ezekben az új értelmezésekben, a költői-emberi tudatfolyamban a múlt és a jelen, a történelem és a mai történések, az Isten és az ember találkozásaiból születnek a vershelyzetek, egy magánmitológián keresztül lépve elénk a hősök: János és Juli, nagyapa, mama, apa, anya, a Szent család, az ördög, az angyalok és egy közösség babonás-szürreális világa.
Ebben a költői világban álom és valóság (álmait meséli inkább), evilág és túlvilág (Születésnapomra), föld és menny (Vissza), én és te (Vissza a jelenbe) állandóan alakul, formálódik, idomul, mintákat vált, Isten a hétköznapok tárgya és alanya lesz, mindennapi vendége képzeletnek és realitásnak, aki olykor „kinövi láthatatlanságát” is. János – a költő maga? – önkéntes realista, akinek álmára a valóság vigyáz, viszont múltja nincs, csak halottai vannak: árnyéktalanul lepi be őt a magány, ő maga az életszerű magányos árnyék, aki falra festi a nemlétező ördögöt és csukott szemmel nézi végig a saját temetését. Amúgy János koponyájában a világmindenség nem bír már tovább tágulni: egy égig érő létrán halad felfelé, szárnya nő, mint az angyaloknak, átlátszóvá lesz, mint az üveg, s a jövő összegyűrt lepedővé válik a számára, melynek emlékeiből János felbukkan a szürke habokból.
Fellinger verseiben az elmúlás cipeli az öröklétet, éppen úgy, mint az öreganyó a rőzsét a hátán; s mialatt az örökkévalóság Isten édes ölében álmodozik – a mának él: viszontagságokba keveri Jánost és Julit álmaikban, földönfutókká lesznek, leemelik pénzüket a bankszámlájukról vagy éppenséggel romlatlan diót szednek a halálnak, és egy irányba haladnak: János hátrafelé, Juli előre.
Az öreg kerti hintát az angyalok találták ki – írja költőnk a Mellkasi CT című versében –, s ezek az angyalok olykor kölcsönadják a szárnyaikat a költőknek, akik a magasban, az önző Nap közelében a bőrükön érzik, hogy az ördög a részletekben lakik, vagyis a pokol is részletkérdés, akárcsak a nemlét, ahol a valóság kipihenheti magát.
A Külön bejárat darabjainak zöme szürreáliák és reáliák, álmok és realitások ötvözete, méghozzá mondatversekbe, egylélegzetű versekbe tördelve, melyeknek legjobbjait (Formára szabályos, Felhúzva, Történelem, A, Sodrásban, Imádságos könyv, Vissza a jelenbe, Rondó, Galántán, Hasi CT, Szieszta, Szélfogó, Anyám, Ez az, Kisvártatva, Mert, Fütyülök az egészre, Gombnyomásra, Cím nélkül, Mécses, A felejtés könyvéből, Pizsamájában, Nagyítás, Ellenben, Ahogy vesszük, Kivizsgálás, Július 1., 11 óra 11 perc, Vissza, Mindig, Alapvetően, Visszafelé, Taposóakna, Jelek, Gólyamese, Előre, Papírsárkány) örömmel ajánlhatjuk elolvasásra.
S végül álljon itt ízelítőül, egy Fellinger-mondatvers:
Jánosnak hallatlanul nagy a füle,
pedig olyan süket, akár a halál,
nem véletlen, hiszen a munkájának
él a halál is, a feltámadás csak
lehetőség, hogy megszűnjék a
halál lelkiismeret-furdalása,
aztán János elfogadja testét, a-
melytől mindig elismerésre vágyott,
amely, ott alant, mint félretett kovász,
várja majd Judit, hogy hazataláljon,
de előtte még elmorzsoljon érte
egy imát, amely a csöndet visszhangozza.
(Media Nova M, 2015)
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”52034,56497,47024,47871″}
