Nyár eleje van, de a közeli csúcs felől, amit még most is hó borít, és síelők cikáznak rajta, akár a hangyák, dermesztően jeges fuvallatot hoz a szél.
Az épület itt, Janskéban úgy van kialakítva, hogy hátával a hegyoldalnak támaszkodik, ahol egy út vezet az erdőbe. Úgyhogy, a közös étkezőből mi egyenesen ide lépünk ki.
Az úton gyakran látunk turistákat, hol sífelszereléssel, hol pedig anélkül. A múltkor például egy család ment erre. A két szülő kerekes széken hajtotta magát, mellettük egy öt-hat éves forma kisfiú ment. A szülőknek időnként meg kellett állniuk, hogy kifújják magukat. A kisfiú ilyenkor megy tovább, de az anyja máris kiált utána, ha túl messzire kerül. A kisfiú pedig engedelmesen visszatér.
Vigyázok rá, hogy ne túlságosan feltűnően bámuljam őket, mert rajtam kívül láthatóan senkinek se tűnik fel a látvány. Úgy tűnik, nekik ez természetes.
Ekkor odajön hozzám Said, a szíriai palesztin barátom, akinek az egyik lába normális vastagságú, de a másik lába, valamiféle rendellenesség következtében olyan vékony, mint a nádszál. Szíriában, menekülttáborban él a szüleivel és a testvéreivel, és rajong Arafatért. Azt mondja, hogy ha felnő, ő is harcolni fog, és nekem elég az elszánt arcára tekintenem, hogy tudjam, így is lesz.
Said két évvel lehet idősebb, mint én, de kirí közülünk a megfontoltságával. Látszik rajta, hogy velünk ellentétben, ő már megtapasztalta, hogy mi az igazi élet. Épp ezért, a nevelők is szinte felnőttként kezelik, és most is elengednek vele, hogy elvigyen sétálni az erdőbe.
Máskor is, mikor kimenőnk van a városban, az én kocsimat mindig Said tolja, főként, mikor az öreg nevelő van velünk, aki hamar kifullad, hogy hegynek fel, hegynek le tolja a kocsimat, és odahívja Saidot, hogy átadja neki. Nem beszélünk sokat, inkább csak hallgatunk.
…
Az egyik nagyfiú felfedezi, hogy a Fülesben képregények is vannak, és addig könyörög, mondván, hogy ő a képregényeket gyűjti, míg nagylelkűségi rohamomban neki adom. Olyan sugárzó arccal távozik, mint aki valami nagy trófeát kaparintott meg. Én nem igazán tudom ezt hová tenni, talán mert nem vagyok képregényrajongó.
Folytatás következik…
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”56853,56633,56419,56236,56107″}
