A neves debreceni irodalomtörténész „A száműzött és hazatért magyar irodalom” egyik meghatározó személyiségéről, Márai Sándorról október 22-én Budapesten, a Magyarság Házában tartott előadást.
Takaró Mihály előadását azzal kezdte, hogy óhatatlanul fog kellemetlen dolgokat mondani Márai Sándorról, de nincs értelme hazudni vagy agyonhallgatni a különböző, számunkra kellemetlen momentumokat, még Márai életművéről beszélve sem! Különös tekintettel arra, hogy Márai Sándor esetében azzal a furcsa jelenséggel van dolgunk, hogy mondanivalója napjainkban érvényesebb, mint kimondásának, megírásának idején évtizedekkel ezelőtt volt!
Az 1900-ban Kassán született Márai Sándor több generációra visszamenő, tősgyökeres – egyébként szász eredetű – polgári családból származott. Már iskolaévei alatt álnéven publikált különböző orgánumokba, amelyet a különböző oktatási intézmények (viszonylag sok ilyen volt) nehezen tűrtek, előfordult, hogy kicsapták, s emiatt gyakran kellett azokat váltogatnia. 1918 őszén előbb az őszirózsás forradalomnak, majd 1919 márciusa után a Tanácsköztársaságnak vált a lelkes hívévé. Alapítója volt a Kommunista írók aktivista és nemzetellenes csoportjának, a Vörös Lobogónak pedig az egyik fő publicistája volt. Nem kis szerepe van mindennek abban, hogy az év második felében Németországba megy, ott tanulmányokat folytat, miközben – mai fogalmakkal élve – majdnem csak és kizárólag balliberális körökkel lépett kapcsolatba.
Tanulmányokat is folytatott, de azokat nem fejezte be, főleg újságíróként keresi ekkor a kenyerét, de a néhány évvel, amit itt világpolgárként töltött el, soha nem volt később elégedett. Némi franciaországi kitérőt követően Márai hazatért Magyarországra és az 1930-as évektől kezdődően meghatározó alakja lett a magyar irodalmi életnek. Annyira, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának 1942-ben előbb levelező, majd három év múlva rendes tagjává választotta.
Ott volt a Felvidék 1938-as visszacsatolásának legfontosabb momentumainál, így Horthy kormányzó valamennyi bevonulásának szemtanúja volt, és nem lehet azon sem csodálkoznunk, hogy szülővárosa, Kassa visszacsatolását óriási lelkesedéssel fogadta.
A második világháború kitörésében viszont az európai civilizáció pusztulását látta és valósággal depresszióba is zuhant tőle, mint ahogy a szovjet csapatok bevonulásakor is.
1948-ig tartózkodott Magyarországon, de türelme ekkor elfogyott. Végül nem azért hagyta el Magyarországot, mert nem írhatta meg, amit szeretne, hanem azért, mert „nem engedik szabadon hallgatni”. Az ő meghatározása szerint ugyanis az országban ekkor köszöntött be az az időszak, amikor „ha nem üvöltöttél együtt a farkasokkal”, akkor elvesztél. Ezért menekült ki előbb Európába, de az emigráns lét itt, nevezetesen az, hogy nincs kinek írnia, rettentő mód kínozta.
Márai ekkor jött rá, hogy nem attól válik lelki beteggé vagy idegenné valaki, ha korábbi kedvelt vagy megszokott tartózkodási helyének földrajzi környezetét elveszti, hanem akkor, ha a kultúrájából kiszorul. Mondanivalójának napjainkban is óriási tanulsága van – hangsúlyozta Takaró Mihály – aki szerint tanulságos, hogy bár Márai több nyelven is kiválóan beszélt, mégis csak és kizárólag magyarul alkotott, vagyis magyarul írt verset és prózát is.
Számos emigráns társához hasonlóan Márai úgy érezte – és ezt a véleményét 1952-ben le is írta, hogyha nem lesz harmadik világháború, akkor a magyarság végérvényesen elveszett! Az ekkori, vagyis a svájci, németországi és olaszországi, de az amerikai évek is számára állandó sóvárgásban teltek. Ez a vágyakozás arról szólt, hogy minél hamarabb törjön ki a harmadik világháború és az amerikaiak szabadítsák fel hazáját a szovjet típusú zsarnokságtól.
Az 1956-os forradalom kitörésekor Márai Amerikából azonnal Európába repült; Bécsig, sőt egészen a magyar határig is eljutott, azonban tovább már nem.
1956 karácsonyára írt versében jeleníti meg azt az apátiát, amely annak következtében uralkodott el rajta, hogy a Nyugat magára hagyta hazáját.
„Mennyből az angyal” című verse ezt a kudarcélményt és frusztráltságot jeleníti meg, amely a szabadság beköszöntének elmaradása miatt fogalmazódott meg – egyébként nemcsak benne – ezért tudott és tud ma is ekkora erejű lenni ez a vers – fogalmazott Takaró Mihály.
További fontos üzenete a költeménynek, hogy nemcsak az ember, hanem egy egész nép, így a magyarság is választhatja a pusztulást! Márai megállapítása azért is tudott akkora erejű lenni, mivel rímelt Vörösmarty soraira: „a sírt, hol nemzet süllyed el”…
Márai egész hátralevő életében magyarul alkotott. Szerencsétlenségére szerettei: felesége, nevelt gyermeke hamarabb haltak meg, mint ő; ennek ellenére Márai fogadni sem volt hajlandó senkit sem kaliforniai, San Diego-i otthonában. Márai a műveit sem engedte bemutatni Magyarországon, amíg annak területén szovjet csapatok állomásoznak.
A baloldaliként induló költő végül teljes magányban, élete végén jutott el arra a következtetésre, hogy „mindenedet add a hazádnak”! Mivel 1989 februárjában önkezével vet véget életének, a rendszerváltásnak csupán az előszelét érzékelhette, de mondanivalója ennek következtében talán élesebben és hangsúlyosabban is cseng a fülünkben ma – állapította meg előadásában Takaró Mihály.
Gecse Géza, Felvidék.ma
További fényképek az előadásról ITT tekinthetők meg.
