58246

Véleményem szerint sokan közülünk már megtapasztalták azt az örömöt, amit olyankor él át az ember, amikor egy rég nem látott, szeretett személlyel találkozik. Ilyenkor vagy nem jutunk szóhoz, vagy egy rövid visszafojtott levegőt követően, vízözönként tör ki belőlünk a mondanivalónk. Elmeséljük élményeinket, feltárjuk érzelmi világuk –talán –titkos kincstárait. Ám mindenképpen megérinti az embert a rég nem látott ember személye. Természetesen Miért olyan lélekmelengető, sőt, tiszta egy szeretett személlyel való találkozás? Talán mert a múltban őszintén szerethette, kedvelhette egymást a két személy?

A mai vasárnappal elérkeztünk az Advent végéhez. Meggyújtjuk a negyedik gyertyát is és s visszagondolunk az elmúlt négy hétre, amikor – ebben az időszakban jobban, mint máskor –alkalmunk nyílott arra, hogy Istennel való kapcsolatunkat újraértelmezzük, újragondoljuk. Röviden szólva: megadatott az ösztönzés arra, hogy kezünkbe vegyük azokat az érző idegeket, amelyek fájnak, de eddig nem mertünk velük foglalkozni. Ilyen érző ideg lehet sok minden. Például egy rosszul fenntartott kapcsolat, amiben a ragaszkodás dominál, s nem a viszont-szeretet; egy az anyaszentegyházról kialakított negatív kép, mondván: „Krisztust elfogadom, de az egyházat nem!”; az örömről alkotott helytelen vélemény, amelyben való csalódásunk komolyan rombolhatja a saját magunkról alkotott képet. Végeredmény: megszürkült élet, savanyú arc, több rétegen magunkra festett ál-arc.

Igaz, lassan itt a Karácsony, de az imént felsorolt jellemvonásokkal bíró társadalmunk (keresztény) egy részének csak külsőség marad – egy újabb ál-arc, hogy eltakarja gyengeségét, megcsömörlött magányosságát. Ám érzi eme társadalom a szíve legmélyén, hogy a maradandó misztérium ünneplésére készülünk, készítsük fel lelkünket. A mai olvasmányokról –pontosabban szólva az evangéliumból –ki szeretném emelni Mária és Erzsébet alakját. Gyönyörűen ábrázolja szent Lukács a találkozás jelenetét. Anyaszentegyházunk ezzel az evangéliumi történettel az ember lelki vajjúdását kívánja feloldani. Ugyanis ebben a történetben az Isten újra-találkozik a természeténél fogva jónak teremtett emberiséggel. Mária és Erzsébet, akik igent mondtak az Istennek, méltónak bizonyultak arra, hogy előkészítsék az Úr útját. Egyrészt előttünk áll Erzsébet alakja, ki Istenfélő asszonyként élve életét világra hozza fiát, Jánost, a „bűnbánat” hirdetőjét. Másrészt előttünk áll Mária Istennek anyja, aki a maga nemében méltónak bizonyult arra, hogy általa testesüljön meg a második isteni Személy: Jézus Krisztus. Joggal mondhatjuk, hogy Erzsébet hite, Istenhez fűződő kapcsolatunk motorját, rugóját jeleníti meg: „De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám?” Továbbá: „És boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked. Mária pedig lelkében felujjongva dicsérheti az Urat nagy tetteiért. Hisz Mária dicsérő éneke követi eme evangéliumi részletet. Mária és Erzsébet, mint két példaértékű személy, kik teljesen olyanok voltak, mint mi. Problémáktól nem mentes korban éltek ugyanúgy, mint a jelen társadalomban élő bármely másik ember. Mégis! Mária az Istennek felajánlható „mindennapi igenünk”példája, aki ne feledjük, ott volt a kereszt tövében és ölelte Szent Fiát –a fájdalom anyja, ki tudja mi az: viszont szeretni. Erzsébet az „Istent a másik emberben felismerő” embertársunk példája –ami csak akkor lehetséges, ha érezzük Isten közelségét. Ne csüggedjen szívünk, ha az Advent ideje alatt nem sikerült Máriákká és Erzsébetekké válnunk. Ezt úgy se fogjuk megtudni soha, ugyanis a másik ember, akit netán rég nem láttunk és most Karácsony közeledtével újra szerencsésen utunkba vezet az Úr, majd ő megérzi, mert ahol ott a viszont szeretet, ott megszülethet a krisztusi lelkület, mely eltörli a maszkot, és egészséges mosolyt varázsol az ember arcára. Valaki kérdezheti: Mi van az eleve, talán saját hibánkon kívüli, nehézkes kapcsolatokkal? Ott a másik felismerheti bennem Krisztust? S hogy viseltessek az ilyen találkozáskor? Az ilyen találkozástól se tartson a lelkünk. Ugyanis az ilyen találkozások arra szolgálnak, hogy valóban próbára tegyük ember és Isten iránti szeretetünket. Annak igaz voltát.

Nagy Péter atya, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”58231,58173,58165,58142,58134,58112,58111,58093″}