58342

István az egyház első vértanúja, az apostolok segítője, a szegények gondviselője, akit általában a győzelem jelével, pálmaággal, köntösben kövekkel szoktak ábrázolni. Kultuszának európai központja Passau.

Az ünnepség színtere ilyenkor a szűk családi körből a rokonság felé bővül. Mivel István nevét később szeretettel adták a megkeresztelteknek, gyakori utónévként fordul elő a magyar nyelvterületen is, s elterjedtek az István-napi köszöntők, az „istvánozás” szokásai is. A névnapköszöntők egy részét énekelték vagy verses formában adták elő. A parasztság körében a XVIII. század második felében váltak gyakorivá. A két háború közt aztán kezdtek elmaradni, ám több helyen újra reneszánszukat élik. „A szövegek részint népi eredetűek, részint műköltői vagy félnépi alkotások, gyakran a deákos költészet stílusa tükröződik bennük.” /Tátrai Zs. – Karácsony Molnár E., 1997. 232. l.) Együd Árpád közöl egy olyan Somogy megyei köszöntőt, amely „vallásos és világi elemek keverékéből” áll:

„Hála Isten, hogy megértük a Szent István napját,
Adja Isten, a jó Isten, hogy többet is megérhessünk
Már megjöttünk estére, estére,
István köszöntésére.
István, légy egészségbe,
Köszöntelek egészségbe.
István, ideértünk a te tiszteletedre
Tiszteletes, becsületes ajándékainkkal.
A csillagok derülnek,
Olyan messze kerülnek,
Minden szent angyalok ma nagy örömmel zengedeznek.
Bor, búza, mindig ölég legyen,
Az Úr Jézus Krisztus mindig velünk légyen.
Hogy megérted napodat, napodat,
Álgyad a Jézusodat,
Szűz szent patrónusodat,
Akasztasd föl magadat egy huszakós hordóra”
(Közli: Király L., 1995. 122–123. l.)

Kötődik e naphoz egyes tájakon az egyik legrégibb népszokás, a regölés is. A regölés akár a finnugor sámánvarázslás „csökevényeként” is felfogható: a regösök „a szó mágikus erejébe vetett hit alapján” kívánnak termékenységet, boldogságot, egyszóval szerencsés évkezdést. A téli napforduló szokása ó-európai hagyományokat s keleti hitvilági elemeket ötvöz egybe. Főleg a Dunántúlon, Székelyföldön és Moldvában terjedt el. Kötődhet az újévhez s a farsanghoz is. Mivel például a Dunántúlon István-napkor kezdődött, szövegüket a regélők az alábbi mondattal indították:
„Nem vagyunk mi rablók,
Szent István szolgái…”
(Király L., 1995. 123. l.)

Amennyiben a szokás az általam kutatott területeken nem terjedt el, nincs szándékunkban itt ezzel részletesebben foglalkozni. Bálint Sándor közli még, hogy Erdélyben, Búzakocsárdon elterjedt, hogy István hajnalán a legények kiviszik István, illetve János nevű társukat a kapuba, ahol a sulykoló padra helyezve vesszővel vagy sulyokkal végigverik őket. Az egészségvarázslás tulajdonképpen az aprószenteki hagyomány körébe tartozik, s „a szakrális és profán célzatok vidám ötvözete”. (Bálint S., 1989. 119. l.)

Karácsony másnapja kötetlenebb, felszabadultabb ünnep volt a Középső-Ipoly mentén is. Erre már nem vonatkoztak a szigorú előírások és tilalmak. Az István napi mise után a rokonok, barátok meglátogathatták egymást. A fiatal házasok, ha külön háztartásban éltek, felkeresték szüleiket. Az unokák is elmentek a nagyszülőkhöz. Tisztelgő látogatásukért néhány szem szaloncukrot kaptak a karácsonyfáról.

Újabb keletű szokás volt vidékünkön a névnapi köszöntés. Mindenekelőtt a fiúgyermekek keresték fel a rokonságban lévő Istvánokat; köszöntőverset mondtak, amiért néhány koronát is kaptak. Gyermekkoromban Kelenyén ilyen köszöntőt mondtunk:

„Dunába, van kishalacska,
Annak neve harcsa,
Az én kedves bácsikámat
Az Istenke mektarcsa.
Tarcsa, tarcsa sokáig,
Százesztendő koráig,
Még a Duna vize
Nem ér bokáig!”

Ipolykeszin a fiatalabb gyerekek az alábbi köszöntőverset szavalták:
„Szeretettel
Minden jót kivánok,
Halld meg Isten
Hozzád szóló imánkot!

Tejjesüjjön
Minden névnapodon,
Mit szivünk ma
Tenéked kiván!

Nem hosztam
Kincseket tenéked,
Fogadd tőlem
Eszt a csekélységet!”
(Csáky K., 1987. 64. l.)

A felnőttek a fentieknél rövidebb köszöntőt mondtak. Például ilyet: „Isten éltesse sokáig, egíssígbe´, több számos esztendőbe´, sok szerencsébe´!”

Este a legtöbb faluban István-napi mulatságot rendeztek, melyen a közeli cigányzenészek húzták a talpalávalót.

Csáky Károly, Felvidék.ma