58594

Harapni valóan ropogós téli levegő. Átvágok a Klapka téren, és a Selye János Egyetem Teológiai Karára igyekszem. A Tiszti pavilon udvarán csend, nyugalom. Albert Sándor, a Pro Probitate – Helytállásért díj legújabb díjazottja vár. E díjat évente a felvidéki magyarságért munkálkodó, minden helyzetben helytálló jelentős személyiség vagy szervezet kapja.
Albert Sándor sikeres életutat tudhat magáénak: volt iskolaigazgató, tanszékvezető, egyetemi rektor, megyei és országgyűlési képviselő, a Közép-európai Kezdeményezés parlamenti küldöttségének vezetője, később a szervezet soros elnöke. Az Európa Tanács parlamenti küldöttségének tagja, országosan elismert atléta és labdarúgó. Nevéhez fűződik a Kassai Műszaki Egyetem Mérnöktanárképző Tanszékének kiépítése és a Selye Egyetem megalapítása. Szülővárosa, Nagykapos díszpolgára, az Apáczai Csere János-díj birtokosa, a Nyugat-magyarországi Egyetem díszdoktora. Pedagógus. Testvér, férj, családapa, nagypapa. Barát, munkatárs, sportember.
Belépek, rögtön jobbra, szemben egy ajtó. Kopogok, ruganyos lépteket hallok és nyílik az ajtó. Albert Sándor üdvözöl és elnézést kér, amiért van még pár perces munkája: most készülő, januárban már megjelenő könyvének az utómunkálatain szorgoskodik. Székkel kínál, és közvetlen hangnemben már el is kezdjük a beszélgetést.

– Újabb könyvet ír? Miről szól?
– A Kassai Ipariskoláról szól. Mivel az iskola történetéről már jelent meg könyv, sőt a sikeres iparistákról is, ezért ez a kiadvány más oldaláról közelíti meg ezt a legendás intézményt: leginkább kultúrájáról, hagyományairól, szellemiségéről szól majd. Igyekeztünk összegyűjteni azokat az emlékeket, történeteket, legendákat, amelyek a „régi”ipariskolát jellemezték, melyek megalapozták jelenlegi hírnevét. Több mint kétszáz öregdiákot szólítottunk meg, akik szívesen tettek eleget a felkérésnek, hogy egy-két gondolat erejéig tollat ragadjanak és megírják kedvenc történetüket.

– Valamiért nem lepődtem meg. Amikor Albert Sándorból készültem, a jegyzeteimben kiemeltem ennek az intézménynek az életében betöltött fontosságát, hiszen itt diákoskodott, majd tanárként tért vissza, végül igazgatóként hosszú évekre meghatározta, kijelölte az intézmény útját. Mit jelent önnek a Kassai Ipariskola? Mikor kezdte meg ott a tanulmányait?
– 1957-ben szüleim tanácsára a nagy múltú kassai ipariskolát választottam. Az iskola szellemiségnek köszönhetően egy életre megtanultam, honnan jöttem és hová tartozom. Értéket és minőséget képvisel. Számomra a minőségi oktatás és nevelés megtestesítője volt. Ez a csaknem másfél évszázados hagyományokkal rendelkező iskola a felvidéki magyarság fellegvára volt a múltban és részben még ma is az. Egy olyan érték, amelynek megőrzése és fenntartása a szlovákiai magyarság érdeke. Iparistának lenni – amely megnevezés kizárólag a kassai iskola diákjait illeti meg – rangot, az érettségi bizonyítványa biztos megélhetést jelentett.

– Mindig is tanári pályára készült?
– Nem, nem készültem tanári pályára. Utazni szerettem volna és nyelveket tanulni. Ezért jelentkeztem érettségi után a prágai Külkereskedelmi Főiskolára, de a hatvanas évek elején nem számított jó ajánlólevélnek, hogy két nagynéném is Kanadában él. Ezért, hiába szerettem volna, nem vettek fel Prágába. A kassai Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán diplomáztam 1966-ban. Még ebben az évben megpályáztam az Ipari tanári állását, ahová felvettek. Életem legjobb döntése volt.

– Tanárként közel egy emberöltőn át tevékenykedett. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
– A tanári pálya a szakmai fejlődésemet biztosította. Önállóan dolgoztam: én határoztam meg a tananyag tartalmát, a tanítás formáját, módszereit. Fő tantárgyam a Gépelemek tantárgy oktatása volt. Ehhez készítettem jegyzeteket, mivel tankönyv nem létezett. Majd példatárakat írtam, módszertani írásokat, később országos tankönyveket. Pedagógiai kutatásokba is bekapcsolódtam. A hetvenes évek elején kezdeményezésemre bevezettük az ipariskolában a teljes körű szaktantermi oktatást. A nyolcvanas évek közepétől már taneszközök tervezésével, gyártásával és forgalmazásával is foglalkoztam. Hat taneszközkészletet szabadalmaztattam ebben az időszakban. Több mint tíz évig én vezettem a Szlovák Műszaki Egyetem Mérnöktanárképző Tanszékének székhelyen kívüli képzéseit Kassán. 1990-ben – középiskolai tanárként – megszereztem a Tudományok Kandidátusa címet a Szlovák Műszaki Egyetemen – ez nem volt hétköznapi jelenség. Majd nyolc évvel később ugyanitt habilitáltam. Életem talán legszebb korszaka volt; fiatal voltam, sportoltam – szakmai tevékenységemet elismerték és jutalmazták.

– Egyenes út vezetett az igazgatói székbe?
– 1989-ig csak kinevezéssel lehetett elnyerni az igazgatói posztot, természetesen csak akkor, ha tagja voltál az akkori mindenható pártnak. A bársonyos forradalmat követő hónapokban került sor az első szabad igazgató-választásra. Rám esett a választás. 1990 februárjától hét éven át kollégáimmal keményen dolgoztunk azért, hogy megteremtsük az ipariskola új arculatát, amely megfelel a 21. század elvárásainak. Óriási kihívás volt számomra igazgatóként helytállni, rengeteg munkát fektettem bele, viszont nagyon sok, máig tartó, pozitív eredménye lett az igyekezetemnek.

– A szeretett ipariskola igazgatói állása karrierje csúcsát is jelenthette volna, de Ön másképp döntött. 1997-ben tanszékvezetői állást vállalt a Kassai Műszaki Egyetemen. Nem volt ez visszalépés?
– Ez egy másfajta kihívás volt. Képtelen vagyok a karosszékben hátradőlve ülni és élvezni a munka gyümölcsét, bár megtehettem volna, hiszen az új reformok, amelyeket végrehajtottunk az ipariskolában, sikeresnek bizonyultak: új programokkal, új szakokat, új iskolatípust (kereskedelmi akadémia) vezettünk be, felsőfokú képzést indítottunk be. Az idő visszaigazolta, az eredmények önmagukért beszéltek. Mondhatom, hogy egy belső kényszernek engedelmeskedtem, amikor elvállaltam a tanszékvezetői állást. A Kassai Műszaki Egyetem Mérnöktanárképző Tanszékének kiépítésébe rengeteg energiát fektettem. Működésem idején az egyetem egyik legsikeresebb intézményévé nőtte ki magát.

– Hogyan lett Önből politikus?
– Szép és szakmailag tartalmas hét esztendő töltöttem a Kassai Műszaki Egyetemen, de mindig is éreztem, hogy elemi kötelességem kivenni a részemet egy régóta dédelgetett, tervezett felvidéki magyar felsőoktatási intézmény létrehozásában. Az egyetemalapítás azonban a parlament hatáskörébe tartozik, ezért 2002-ben beszálltam a nagypolitikába. Az MKP választási listájára felkerülve 2002-ben országgyűlési képviselő lettem és a parlament Oktatási Bizottságának tagja lettem. 2004-ben lemondtam a tanszékvezetői állásomról, és teljes erőmmel, tudásommal a magyar egyetem ügyének szolgálatába álltam. A Szlovák Parlament oktatási Bizottságának tagjaként elsősorban törvény-előkészítésekkel és törvénytervezetek véleményezésével foglalkoztunk. A felvidéki magyar politizálás legnagyobb sikerének tekintem a Selye Egyetem megalapításáról szóló tervezet megszavazását. Számomra különlegesen kedves esemény, hiszen oroszlánrészt vállaltam az előkészítő munkában és én voltam az, aki a törvénytervezetet előadtam a parlamentben. Azt gondolom, hogy Szlovákia első magyar egyetemének megszavazásával történelmet írtunk. Pozíció nélkül, hatalom nélkül, politika nélkül ez nem ment volna.

– Akadálymentesen átment a törvénytervezet?
– Az egyetem megalapításának igénye 2002-ben került a kormányprogramba. Ezt követően a kabinet először elfogadta az egyetem létrehozásának szándéknyilatkozatát, majd a törvény-előkészítő tanács javaslatára a törvénytervezetet is. A parlament plenáris ülése három olvasatban foglalkozott a Selye Egyetem törvénytervezetével. Az utolsó felvonás, a második és harmadik olvasat parlamenti vitája 2003. október 22-én kezdődött, de másnap délben ért véget. A vita során az ellenzéki képviselők élesen támadták a törvénytervezetet. Egy nemrégiben kiadott könyvemben részletesen leírom az eseményeket azon a dokumentumokon keresztül, amelyek az egyetemalapítás folyamatában keletkeztek a parlamentben, a kormányban, az Akkreditációs Bizottságban és a Rektori Konferencia ülésén. 2003. október 23-án 77 igen, 49 nem és 7 tartózkodással valósággá vált egy álom. Ma is elérzékenyülve gondolok vissza erre a napra.

– A Selye Egyetem alapító rektora. Ez nem múlik el, ez egy státusz, jól gondolom? Hogyan élte meg ezt akkor, és hogyan éli meg most?
– Missziónak tekintem, melynek teljesítése büszkeséggel töltött el. A Selye János Egyetem kiépítésével kapcsolatos miniszteri megbízatásom 2004. január 1-én lépett hatályba. Az egyetemalapítás és az intézmény megszervezése, beindítása nagyszerű feladatnak és különleges vállalkozásnak ígérkezett. A semmiből kellett létrehoznunk a felvidéki magyarság első egyetemét. Mindezt elutasító környezetben és ellenséges politikai légkörben. Olyan tanárokat hívtunk, szerződtetünk, akikkel akkreditáltatni lehetett a tanulmányi programokat, ill. akik hajlandóak voltak egyáltalán felvállalni az oktatói szerepet. Ebből fakadóan problémák is felmerültek a későbbiekben. Abban reménykedtem, hogy az iparista szellemiséget itt Komáromban is sikerül meghonosítani. Mindennél fontosabb a szándék és a lélek, a közös akarat és a csapatszellem. Lehet az intézmény bármilyen szép, felszereltségét tekintve a legjobbak közül való, ha nincs csapat és hiányzik belőle a lélek, mit sem ér. Utólag visszatekintve, talán több türelemre lett volna szükség. Egy jó egyetem kiépítéséhez időre van szükség és sok türelemre. Természetesen egyéniségek is kellenek, akik vonzzák a hallgatókat, akik körül kialakulhatnak a kutatócsoportok. Kutatás nélkül ugyanis nincs egyetem.

– Ezek szerint a Selye nem lett jó egyetem?
– Meggyőződésem, hogy egy intézmény sikeres működéséhez világos jövőképre, küldetésének és konkrét, hosszú távú céljainak világos megfogalmazására van szükség. A jövőkép az, ami irányt szab a tetteknek és döntéseknek. Mutatja a fejlődés útját. A komáromi Selye Egyetemet olyan bázisintézménynek képzeltük el, amely székhelyen kívüli képzéseivel eléri az ország egész területén élő magyar hallgatókat, ezzel is esélyt adva arra, hogy növelhessék képzettségi szintjüket. Sajnálom, hogy az egyetem mai vezetése nem érti meg ezt. A rektorváltás után még két és fél évig a Neveléstudományi Tanszék vezetőjeként dolgoztam, és ekkor döbbentem rá, hogy az új vezetésnek nincsenek világosan megfogalmazott céljai, és nincs jövőképe sem. A napi gondok és a maguk által generált problémák megoldása foglalja le őket. A vezetés jelenlegi tevékenységéről 2012-ben írt önéletrajzi ihletésű könyvemben részletesen vallok. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az egyetem iránt folyamatosan csökken az érdeklődés. 2011 augusztusában elhagytam az intézményt, mert eldöntöttem, hogy a továbbiakban nem veszek részt az egyetem várható mélyrepülésében.

– Mivel foglalkozik jelenleg?
– Felnőttképzéssel. 2010-ben legközelebbi munkatársaimmal létrehoztuk a Felnőttképzési Intézetet, mint közhasznú társaságot, amely a szlovákiai közoktatásban dolgozó pedagógusoknak kínál szakmai továbbképzéseket. Igénytől függően a képzéseket ott és akkor tartjuk, ahol és amikor részükre megfelelő. A résztvevők hasznos és újszerű – másutt nem beszerezhető – ismereteket kapnak. Képzéseink természetesen akkreditáltak, mind magyar, mind szlovák nyelven elérhetők. A projekt sikeres: ahol képzéseket tartottunk, ott visszavárnak bennünket.

– Oktatáspolitikával is foglalkozik, jól tudom?
– Vannak észrevételeim és elképzeléseim, amelyekkel a felvidéki magyar iskolák gondjaira keresem a megoldást. Az iskolák többsége a túlélésért küzd. Iskoláink lassan kiürülnek, mert a magyar gyerekek több mint negyede nem magyar iskolába jár. Meg kell határozni a jövőképet és reális, konkrét célokat megfogalmazni. De ami a legfontosabb: a kitűzött célokért tenni kell! A módszertannak az oktatásban meghatározó szerepe van, de az iskola legnagyobb értéke a pedagógus. Ezért úgy gondolom, hogy a pedagógusképzés megújítása nélkül a közoktatás reformja is csak vágyálom marad.

– Elégedett, boldog embernek tartja magát?
– Az életem tele volt kihívásokkal és feladatokkal. Sok mindent elértem az életben, de mindenért keményen megdolgoztam. Mindig volt határozott jövőképem, tudtam, mit szeretnék elérni, és megtettem minden tőlem telhetőt azért, hogy ez sikerüljön. Sajnálom, hogy több elképzelésemet nem tudtam megvalósítani. De legalább tettem érte valamit, legalább megpróbáltam.

– Díjakkal, elismerésekkel hogy áll? Mit jelent Önnek a legutóbb elnyert Pro Probitate – díj?
– Bármi, amit tettem, nem kitüntetésekért vagy elismerésekért tettem. Erőmhöz mérten szolgáltam a felvidéki magyarságot, amely erkölcsi kötelességem. Annak a tudata, hogy tehettem valamit a kassai ipariskoláért és az első felvidéki magyar egyetemért, elegendő köszönet és elégtétel számomra. Ami megillet, amit biztosan kiérdemeltem, azt meg is kaptam – a nyugdíjamat. Minden más csak ráadás. A Pro Probitate – díj azért kedves a számomra, mert a sajátjaimtól kaptam.

***

Fesztelen, szinte baráti hangulatú beszélgetésünk közel két óra után a végéhez közeledik. A meleg, alkotói légkörrel átitatott irodától és magától Albert Sándortól is nehéz búcsút venni. Órákig hallgatnám még szívesen, de mivel ő maga is elfoglalt, már nem élek vissza tovább az idejével, és kifele indulok a decemberi hidegbe. Gyors léptekkel kikísér az ajtóig. Míg beszélgettünk, végig matematikáztam, és sehogy se fért a fejembe, hogy a számok törvénye alapján már túl kell lennie a hetvenen. Nem szerettem volna tapintatlannak tűnni, de az ajtóban már nem bírtam tovább és megkérdeztem: mitől ilyen fiatalosan friss, mi a titka?
Kedvesen rám mosolyog, bóknak hiszi a kérdésemet és megköszöni. Legyint, hogy már nem sportol aktívan, de néha eljár teniszezni. Engem még sokáig foglalkoztat a dolog és arra jutok, hogy biztosan jó géneket örökölt. Majd amikor napokkal később elolvastam az életrajzi könyvét, fény derült fiatalságának a titkára: az életével elégedett, kitűzött céljaiért minden követ megmozgató személyiség, akit élete kudarcai nem keserűséggel töltenek el, de azzal a megnyugvással, hogy minden tőle telhetőt megtett elérésük érdekében.
Pedagógus, aki egész életét a fiatalok között töltötte, tölti ma is, és ennek óriási szerepe van a szellemi, testi frissessége megtartásában.
Albert Sándor szeret élni és szeret tanítani. Míg él, tanítani fog, amíg tanít, addig él. Az előbb említett könyvében így búcsúzik az olvasótól: „Nem halok meg, csak egyszer abbahagyom a tanítást!”

Szalai Erika, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”57940,56508,56053,55683,55642,50488,49220″}
Az interjú megjelent a Felvidéki Magyarok 2015/4. számában.