58662

Kun Ferencz emblematikus személyisége a Rákóczi Szövetségnek. Előadásaival szinte minden héten előfordul valahol a Felvidéken. A Rákóczi Szövetség megalapításáról, a túlsó-féli létről, a felvidéki értékekről, értékmentésről beszélgettünk.

– Mi volt az indíték, amivel a Rákóczi Szövetséget létrehoztátok?
– Természetesen egy hiányérzet. Úgy a kollektív, mint a saját hiányérzetem. Egyrészt ugye a múlt század húszas éveitől kezdődő kényszerű különélésnek a hullámverése. Mert az emberekben megmaradtak az ide-oda húzó érzések. Ami pedig személyesen illet: kötődésem van családilag is. Valamint éreztem egy kis társadalmi hiányosságot is. A magyar közvélemény, civil szervezet, társaság Erdély felé akkor szeretettel fordult, s egy odavetet mondat alig jutott a Felvidéknek. Ez az én életemben végighúzódott, s ez az érzés feszített. S így történt, hogy 1981-től én személyesen szisztematikusan kezdtem járni a Felvidéket, s bizonyos rendszerben el kezdtem gyűjteni adatokat, embereket, kapcsolatokat. A legérdekesebb az volt, hogy a kapillárison érintkezzenek ezek az emberek az Anyaországiakkal. Nem maradtam egyedül ebben a dologban. Azokon az országutakon találkoztam jó pár kiváló emberrel. Budapesten is elkezdtünk összejárni azokkal az emberekkel, akiket érdekelt Felvidék. 1988-ra kialakult egy kisebb társaság, ahol megfogalmazódott, hogy valamit szervezetileg is a Felvidékért tenni kell. Sose felejtem el, hogy amikor kezdtünk alakulgatni, s itt meg a Nap című újságba kértek tőlem egy interjút, annak címét tőlem idézték: Figyelő szolgálat hatszázezer magyarért. Ugye, akkor még nem volt szabad ilyet mondanom, hogy ez a határok nélküli világ. S úgy éreztük, hogy egy erős figyelő szolgálatba sok minden belefér. Így kezdtük el öten: Dr. Göndöcs Laci bácsi, sajnos már nem él; Balázs György, Czenthe Miklós, Simén András és jó magam, s ebből lett a Rákóczi Szövetség, s ezért ülünk ma itt.
A leglényegesebb az a szeretet és a barátság, ami ebből kialakult. Én dunaalmási vagyok, s a szemben lévőket mindig úgy hívták, hogy túlsó-féli. Soha nem mondtak ki olyat, hogy Dél-Szlovákia, még a Felvidék szó se volt használatos ezen a vidéken. Bizonyos tudatosságok is előjöttek, amikor elkezdtem mozogni a 80-as években, de ez a tudattalan, amit belém ápoltak, hogy álltam a Duna-parton, s Neszmélyen, ahol cseperedtem, s az öregek beszéltek arról, hogy a sógorék odaát laknak. S nem értettem, hogy mi az, hogy nem lehet menni, meg hogy nem láttuk öt éve. Gyerekekként mindez mérgezett, ugyanakkor feltöltött azzal is, hogy mire érdeklődő, merre forduló ember legyek.

– Bizonyára az előző rendszer idején sok olyan helyzet is adódott, amit most már mulatságosnak is tartana az ember, de akkor azt hiszem, hogy igencsak belétek szorult a félelem.
– Nagyon rátapintottál. Visszaemlékszek arra, amikor 1982-ben az öcsémmel megkoszorúztuk a nagysallói obeliszket, ahol akkor nem voltak megemlékezések. A koszorút a ruhánk alatt hoztuk át, s itt raktuk rá a nemzeti szalagot. S valóban más világ volt. Amikor megalakult a Rákóczi Szövetség, frissen reagáltak illetékes hatóságok ideát az ilyen típusú emberekre, akik átjárnak nézelődni, meg érdeklődni. Egyik alkalommal komppal jöttem át Esztergom és Párkány között. A szlovák határőrasszony nézte az igazolványomat, majd mikor elengedett, azt mondta: Lévára? Honnan tudta, hogy Lévára megyek. Igen, azokból az időkből valóban vannak érdekes, meg egy kicsit szomorú történetek is, de elmúltak. S hála Istennek túlélte a magyarságnak ez a része. Most is vannak gondok, bajok, de hát úgy tűnik, hogy a megmaradás ebben a nincs végveszélyben.

– Ti nemcsak támogattátok azokat az embereket, akik itt valamit szerettek volna csinálni, hanem magatok is sokszor inspiratívan olyan dolgokat indítottatok be, aminek itt aztán már szinte tömegmozgalma támadt. Ez oda-vissza ható, visszacsatolásos rendszer?
– Amikor arról beszéltem, hogy milyen felvidéki értékek jelennek meg egy-egy pesti aukción, akkor eszembe jutott, hogy a 80-as években és a 90-es évek elején Horváth Zsigmond komáromi református püspök vagy Bíró Lúcián bácsi, a katolikus pap, mindkettő a bizalmával megajándékozva, arról szólt, hogy Pannonhalmára mentsük át a református iratokat, könyveket, ill. a cserkészanyagot. Valakik engem ajánlottak nekik, s akkor ebben elkezdtem mozogni. Akkor az volt az iránya ennek, hogy az értékeket átmenteni. Most azért már más világ van. S ez kirablás lenne, s inkább jöjjenek vissza azok az értékek, amik idevalók. Ez egy optimista felfogás a jövőt illetően, de most már úgy vagyok vele, hogy áramoltatnám vissza.

– Sokszor ezek az értékek, dokumentumok aukciókon, árveréseken bukkannak fel, s a sznoboknak a kíváncsiságát keltik fel. Nem is biztos, hogy olyanok jutnak hozzá, akik számára szellemi értéket jelent, hanem olyanok, akik egyéb anyagi értéket vélnek benne felfedezni. Azt hiszem ebben a világban más módot kell találni, hogy ezek az értékek valóban oda kerüljenek, ahová valók.
– Azt gondolom, hogy igazad van, de hozzá kell tennem, hogy találni kellene valami szervező erőt, valami intézményesített dolgot, s rengetek pénzt is kellene találni. Ez pénz kérdés is. A szemem sarkából kísérem ezen kikiáltási tárgyak leütését. A nagyobb értékeknél a kalandorok is jelen vannak, de a közgyűjtemények hála Istennek talán erősebbek.

– Ma egy tanácskozáson beszélgetünk, ahol az értékmentés is egy központi téma. Nyilvánvaló, hogy a Rákóczi Szövetség is partnere lesz azon szerveződéseknek, amelyek itt rendre alakulnak. Ha Téged felkérnének valami tanácsra, ötletekre, akkor mit tartanál a legfontosabbnak elmondani egy ilyen helyzetben?
– Én is azt tartanám, amit Molnár Imre is említett, hogy a tárgyiasult emlékek mellett még erőteljesebben fel kell karolni a szellemi értékeket. Mindenek előtt azokat, amelyek sajátosak. Én az érték mellé már rég kibővítettem az érdekeset is. S ez már szinte teljesen magyarság-tudomány, és ez nem baj.

– Nekem most hirtelen eszembe jutott, hogy pl. a kiváló pingpongozó, Sidó felvidéki gyökerekkel is rendelkezik, s nagyon sok más sportolót is említhetnénk. Olyan teljesítményekről is beszélhetünk, amelyek nem kimondottan a néphagyománnyal kapcsolatosak, hanem ahogy Te is mondod, nem tárgyiasíthatók. Pl. a szenci Csermáknak, a kalapácsvetőnek a világcsúcsa vagy Kóczán Mór, aki ugyan nem itt született, de végül is iskolát neveztek el róla, s még egy csomó ilyen példát lehetne említeni.
– Tudod, milyen haszna volt a mai tanácskozásnak. Egy fél órával ezelőtt somorjai temetőköveket nézegettünk itt egy előadásban, ahol megfogott egy Limpár nevű család. Ezt sehol nem hallottam, csak ezen a környéken. S hogy miért hozom ezt fel? Tíz évvel ezelőtt a svéd válogatottban a centerük egy Andreas Limpár volt, s ő magyar származású volt. Tehát bátran merem mondani, ha egy kicsit utánamegy egy kutató, akkor könnyen bebizonyosodhat, hogy a svéd válogatott centere Somorja környéki.

– Még magadról mondjál valamit, mit csinálsz mostanában, azon kívül, hogy a Rákóczi Szövetségben van reggeltől éjszakáig?
– A legpolgáribb, legcivilebb életet élem. Nyugdíjas is lettem, unokák is vannak. Színházba járok, természetjáró is vagyok. S könyv-könyv-könyv. Ez azt jelenti, hogy nem csak olvasom, hanem jelen vagyok az aukciókon, tanácsadó vagyok. Minden ami könyvekkel kapcsolatos elsodorja az életet.

– Kívánunk neked még nagyon sok erőt és energiát ehhez a munkához, s hát persze boldog új esztendőt.
– Neked is, s minden felvidékinek minden jót!

Megjelent a Felvidéki Magyarok 2015/4. számában

Lacza Tihamér, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”56978″}
Fotó: archív, he