Csak a napokban szereztem tudomást egy rendkívüli látogatásról az ősz folyamán szülőfalumban, Szilicén. Az esemény arra sarkallt, hogy rövid jegyzetemnek Dürrenmattól kölcsönvett címet adjak: Az öreg hölgy látogatása. Mielőtt a plagizálás vétségébe estem volna, elvetettem az ötletet, mert a látogató 96 éves kora ellenére – Pogány Sári néni (87) szerint – 60 év körüli, mozgékony, élénk tekintetű (és gondolkodású) hölgyre emlékeztetett; a svájci író tragikomédiájától pedig mérhetetlen távolságra van az emberiség huszadik századi drámája, tragédiája: a zsidó nép tömeges legyilkolása – a holokauszt.
Igen, a látogató a második világháborúban deportált Schäfer család túlélőjeként látogatott több mint hetven év után Szilicére. Csak egy villanásnyi időre gyermek- és leánykora színhelyére, magyarországi ismerősei (rokonai?) kíséretében. Amilyen váratlanul érkezett, olyan sebtében is távozott – címet, elérhetőséget sem hagyva maga után?…
A jegyzőlak környékén elegyedett szóba helyiekkel, többek között a már említett Pogány Sári nénivel, akinek elmondta, hogy Izraelből érkezett, és ő tulajdonképpen szilicei, mert az első világháború idején épült és nemrég felújított jegyzőlakban dolgozott. Bizonyítandó helyismeretét a négy generációval korábban élt sziliceieket házak és név szerint egymás után sorolta. Egyedüli problémát az jelentett neki, hogy a valamikori többnyire szalmatetős házak helyén kockapaloták nőttek ki, amit ő így nyugtázott: Szilice úgy néz ki, mint egy város!
Kor- és iskolatársait emlegette, akik közül már mindegyik a helyi temetőben pihen. Az is foglalkoztatta, hogy a sziliceiek gondoltak-e családjára és személyesen őrá? Megnyugvással vette, hogy a falu egy emberként fájlalta elhurcoltatásukat, és imádkozott megmenekülésükért. Aki beszélt vele, egyaránt ugyanarra a megállapításra jutott: úgy beszélt magyarul, mintha most ment volna el Szilicéről. De a település nevezetességéről, jégbarlangjáról, sem feledkezett meg, mert kijelentette, hogy legközelebb(?) szeretné megmutatni magyarországi ismerőseinek?!
Arra, hogy hogyan menekült meg, csak ennyit válaszolt: keservesen! Még kiment a helyi temetőbe is, ahol édesapja nyugszik. A családfő zsidó rítus szerinti temetését a sziliceiek sokáig emlegették. A valamikori jellegzetes zsidó síremlékek közül csak az édesapjáé dacol az idő viszontagságaival úgy, hogy a kőbe vésett szöveg teljesen lekopott róla.
Szilicére az elmúlt évszázadokban 1-2 zsidó család telepedett. Talán a zordabb időjárási körülmények és nehezebb megélhetési lehetőségek is befolyásolták, hogy nem alakult ki népesebb közösség. A második világháborút megelőző időszakban is csak a Schäfer család lakott ott öt gyermekkel (négy leány, egy fiú). A család szatócsboltot tartott fenn, de ebből csak éppen csak, hogy szegényesen megéltek. Betartották a zsidó hagyományokat és étrendet, de életvitelük sokban hasonlított a gazdálkodó parasztokéhoz, nagyban elmaradt gazdagabb kereskedő rozsnyói és pelsőci zsidó családokétól. Igaz – a példás zsidó szolidaritás és felekezeti összefogás jegyében! – a környék gazdagabb családjai anyagilag is támogatták szegényebb szilicei hittestvéreiket! A család gyerekei a falu gyerekekkel jártak iskolába, velük együtt nőttek fel.
Édesanyám élete alkonyáig emlegette iskolatársát és barátnőjét Schäfer Böskét (Erzsébetet), aki többször beszélt neki egy távoli országról – Palesztináról -, ahová szeretett volna eljutni. A négy lány otthon is talált szórakozást, de az egyszem fiú, Laci, a helyi parasztgyerekekkel cimboráskodott. Ha a faluzásból hazajött, édesanyja körülszaglászta és nemegyszer szemrehányón kérdőre vonta: Laci, te megint kucuszalonnát ettél?! Amikor az családot elhurcolták, Édesanyám mindig azért imádkozott, hogy „a Böske” jusson el Palesztinába.
Kételyei csak a háború után növekedtek, amikor részletesebb információk érkeztek a zsidóirtásról – genocídiumról, és érdeklődései, kutatásai nem hoztak eredményt, mert szerinte „a Böske” biztosan mindenünnen visszajelzett volna, hogy él. Most – több mint hetven év után –személyesen jött el, tanúságot tenni arról, hogy túlélte a poklok poklát.
Gyermekkoromban sokszor megfordultam az elhagyott Schäfer-portán, mert az unokatestvéremék tőszomszédságában volt. Később lebontották, és egy más család emelt házat a helyén. Temetői barangolásaink során megfordultunk a zsidó fejfák környékén. Akkor még – emlékezetem szerint – három volt belőlük, de az utóbbi évtizedekre már csak egy maradt. A héber szöveg szögletes betűi mindig ámulattal töltött el bennünket, arra gondolva, hogy: ugyan ki tudhatja ezt a szöveget elolvasni?…
Ótestamentumi ismereteimet a zsidó népről igyekeztem állandóan bővíteni. Közel tíz évvel ezelőtt eljutottam a Szentföldre, Izraelbe. A történelmi bibliai helyek és a modern zsidó állam eredményei egyaránt mély nyomot hagytak bennem. Tudom, hogy mindenkinek nem adatik meg a lehetőség, hogy elutazzon a Közel-Keletre, de a zsidóság huszadik századi történelméből sokat elmond Leon Uris Exodus című kétkötetes regénye, benne a kétezer év utáni visszatelepülés Palesztinába, és Izrael állam megszületése – mérhetetlen megpróbáltatások és áldozatok árán. A világsikerű mű gyógyírként is szolgál/hat/ a lappangó előítéletek (antiszemitizmus) ellen. Én a könyvet cseh nyelven olvastam (Praha – Panorama – 1991), de magyar fordításban is megjelent a Partvonal Könyvkiadó kiadásában, 2008-ban, és ismert a regény amerikai filmváltozata is Paul Newman-nal a főszerepben.
Szomorú aktualitása életünknek, hogy a palesztin-izraeli áldozatok napjainkban is folytatódnak, kevés reményt adva arra, hogy belátható időn belül véget érnek.
Visszatérve Schäfer Erzsébet őszi szilicei látogatásához, reménykedünk, hogy magyarországi ismerősein (rokonain) keresztül sikerül kapcsolatba lépni vele, mert Szilicén aktuális lenne a volt zsidó sírok helyén egy emlékkő elhelyezése a Schäfer család és a holokauszt emlékére, emlékeztetve és figyelmeztetve az áldozatokra!
Máté László, Felvidék.ma
