Gyertyaszentelő a katolikus egyházban Szűz Mária tisztulásának /Puruficatio B. Mariae Virginis/ az ünnepe február 2-án; annak a jeles eseménynek az emléknapja, amikor a mózesi törvény szerint a Kisjézust bemutatták a templomban.
Viszont ennek az ünnepnek is van pogány előzménye: a kereszténység előtti népek elsősorban a tél és a nyár találkozását idézték ilyenkor. A tavasz ünnepének, lupercalianak is nevezték ezt a napot, amikor is a rómaiak választott papjai kecskebakot vagy kutyát áldoztak „Luperkusz”-nak, a mezők és a nyájak védelmezőjének. Az áldozati állatok bőréből szíjat hasítottak, s az utcákon gyertyás felvonulások közepette azzal veregették a tömeget a mágikus megtisztulás – februatio – érdekében.
Az egyház tehát tudatosan – mintegy a pogány szokást kiszorítandó – tette erre a napra a megtisztulás ünnepét az V. században. Később – hogy a nagy felvonulások is más jelleget kapjanak – e napon szentelték a gyertyákat, s rendezték a gyertyaszentelői körmeneteket is. A keresztények ilyenkor gyertyákkal a kezükben, dicsérő zsoltárokat énekelve, a templomban vagy a szent helyek környékén tartották nagy körmeneteiket. Európában a gyertyák megszentelése a XII. századtól terjedt el. A szentelt gyertya az ókeresztény kor óta az egyház legszebb szimbóluma, az örök világosság és Krisztus jelképe, amely „felemészti magát, hogy másokat szolgálhasson”.
A gyertyának mint szentelménynek a hívő emberek mágikus és kultikus erőt tulajdonítanak. Az élet szinte valamennyi területén jelen van: az emberélet fordulóinál és a nagy ünnepeknél egyaránt. De felhasználják a bajok és a vészek során, alkalmazzák jóslásnál, gyógyításnál is.
A zoborlaji Béden úgy tartják, hogy a világ végén, a nagy sötétségben csak ezek fognak égni, s némi világosságot adni. Jókai Mária közlésében a gyertyával kapcsolatos újabb szokások keletkezésére is felfigyelhetünk. A kutató által gyűjtött területen az 1994-től élő szokás szerint a gyerekek, akik az adott évben elsőáldozók lesznek, gyertyaszentelőkor elviszik gyertyáikat a templomba, s ott azokat megszenteli a pap, meg is gyújtja őket, és szertartás alatt égve maradnak. (Jókai M., 2001. 96–97. l.)
A szlovák asszonyok a megszentelt és meggyújtott gyertyából az imakönyvükbe csöppentettek néhány csöppet. A megalvadt viaszt otthon a kendermag közé keverik, s tavasszal úgy vetik azt el. Az ilyen kender magja később megvédi a házat a villámcsapástól. A villámcsapástól azáltal is óvják magukat, hogy gyertyaszentelő napján semmilyen munkát sem végeznek. (Horváthová E., 1986. 126. l.)
Gyertyaszentelő elsősorban egyházi ünnepnek számított az északi palócoknál is. A templomjáró asszonyok
ilyenkor a szentmisén három gyertyát szenteltettek. Manga János Palócföldjéből tudjuk, hogy évtizedekkel ezelőtt még minden ház első szobájának falán ott lógott a megszentelt gyertyapár. (1979., 214–215. l.) A csépai palócok kutatója, Barna Gábor is arról tudósít, hogy ott a vékony szalagocskával átkötött gyertyákat a kereszt mellé két oldalt felakasztva a falon tartották. (1982., 363–412. l.) Vidékünkön ezeknek a mágikus eszközöknek később a sublótban vagy a szekrényben volt a helyük.
Ipolytarnócon, a folyó túloldalán /Manga János közlése/ február másodikán két vagy három gyertyát szenteltettek. Kettőt a halott számára tettek félre, egyet pedig égzengés esetére. Ha azokat a következő évig nem használták el, újra megszenteltették őket. A hiedelem ugyanis azt tartotta, hogy a hétszer megszentelt gyertya „a világ végén is világít majd”. A csépaiak is állították /Barna Gábor közlése/, hogy világvégzetkor ilyen gyertyák fognak égni.
Vidékünkön a három szentelt gyertya közül a kisebbet még ma is zengéskor, viharkor veszik elő, hogy „elmennyen az égiháború”. A nagyobbak közül halálozáskor egyet a beteg kezébe adtak, hogy „könnyebb legyen neki a halál”. Szentelt gyertyák égnek a ravatal mellett is.
Manga János Palócföldjéből értesülünk arról, hogy a távolabbi Nógrádsipeken az „égiháború” alkalmával nemcsak szentelt gyertyát gyújtottak, hanem a szénvonót meg a kenyérsütő lapátot s a fejszét is kivitták az udvarra. Ott aztán keresztbe tették azokat, hogy a vihar elleni védekezésük „hatásosabb” legyen.
Hasonló mágikus cselekvésre sor került ilyen alkalommal vidékünkön is. Az ipolynyéki Siket István mondta ezzel kapcsolatban az alábbiakat: „Mikor jégesső vót, a szívonót meg a lapátot kidobtuk keresztbe az udvarra, hogy ellájjon az esső.” (Csáky K., 1987., 79. l.)
A szentelt gyertya gyomorbetegség ellen is hasznos lehetett. Nógrádsipeken a gyertya egy darabját a beteg köldökére tették, majd egy pohárral leborították. „Mire a gyertya elaludt, kiszívta a betegséget.” (Manga J., 1979. 215. l.)
Egyéb babonás szokások
A Középső-Ipoly mentéről más gyertyaszentelői babonás szokásról is tudomásunk van. Egyes községekben például ezen a napon nemcsak gyertyát, hanem almát, tojást és sonkát is szenteltettek. A kelenyeiek mise után a szentelt sonkát nyomban elfogyasztották, csontjait pedig beásták a földbe, hogy tavasszal „ne legyen az aszatos”.
Ipolyhidvégen a teheneket ez idő tájt is megvesszőzték az aprószentekkel. A vesszőt ezután az ekére tették, hogy a tavaszi szántáskor majd jobban húzzanak az állatok. (Csáky K., 1979. 80. l.)
Időjóslások, előírások
Gyertyaszentelő nevezetes nap az időjóslásban is. Még napjainkban is mondogatják, hogyha a téli álmából fölébredő medve kijön a barlangból, és rossz időt talál, kint is marad, mert tudja, hogy ez csak félrevezető álom, a tél már a végét járja. Ha viszont kint jó idő van, nyomban visszabújik, mert érzi a tél még nem ért véget, a hideg akár negyven napig is eltarthat.
Imert az alábbi intelem is:
„Ha fénylik gyertyaszentelő,
a szárízéket vedd elő!”.
Azt jelenti ez, hogy ha jó idő van, „még eccer olyan hideg lessz”.
A kelenyei Nagy József szerint: „Ha gyertyaszentelőkor a nap a papnak rásüt a hátára, akkor még nagy té´ lessz.”
A palásti Péter Borbála tanácsolta, hogy „illyenkor az ízeléket föl köll hordanyi a pallásra, mer még tovább tart a té´”.
A tesmagi Mihály Józsefné ezt javasolta: „Gyertyaszentelőkor, ha rásüt a nap a papnak a hátára, akkor még takarícsd meg az ízeléket, mer még akkor utánna hideg lessz.”
Ugyanő mondta:
„Gyertyaszentelő hidege
tél hónapnak megölőjje.”
A pereszlényi Horváth Mihálynétól a következőket hallottuk: „Ha gyertyaszentelő előtt megszólal a pacsirta, utánna még sokáig fog hallgatnyi, mer hideg lessz.” (Csáky K., 1987. 80. l.)
Csáky Károly, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”57861,57236,56928″}
