59389

A Rovás Akadémia (RA) a Kassai Polgári Körrel közös szervezésben február 4-én, csütörtökön került sor Kováts Judit köteteinek a bemutatójára. Orémus Péter fuvolajátékát követően Kovács Ágnes, az RA igazgatója köszöntötte a szép számú érdeklődőt és a vendégeket. Kováts Judit Nyíregyházán élő, sátoraljaújhelyi kötődésű író, a Feliciter Kiadó vezetője két könyvét mutatta be. A Megtagadva (2012) és az Elszakítva (2015) c. regényeket.

Kováts Miklós nyugalmazott tanár beszélgetett vele, aki rokona. Először pályáját ismertette. Nyíregyházán végzett gimnáziumot, majd tanítóképzőt. Első diplomáját orosz-történelem szakon szerezte. Iskolai pályája rövidre sikeredett. A sátoraljaújhelyi levéltár munkatársa lett. Kováts Miklós számára nagyon kedves hely, mert annak a régi terme olyan, mint Kazinczy Ferenc idejében volt. Felejthetetlen légkört áraszt. Majd öt év után a nyíregyházi megyei levéltárba került, ott 15 évet töltött el, közben 1990-ben az ELTE-n levéltáros oklevelet szerzett.

A történelem a leglíraibb műfaj – mondta Kováts Judit tanára, aki hozzátette, ez több volt mint munkahely. Ez a másfél évtized hivatás és szenvedély volt számára. Für Lajos tanár karizmatikus személyiség volt, akivel a tanárképző főiskolán találkozott először, mert 56 miatt nem dolgozhatott Budapesten. Azután az ELTE-n volt ismét a tanára, amikor honvédelmi miniszterként. Másik neves tanára Balogh István 94 évesen még egy héttel a halála előtt, latin okleveleket fordított.

Az újhelyi levéltárban senki nem menekülhet attól, hogy Kazinczy Ferenc kéziratával találkozzon. Ez a munka elvarázsolta.

Hogyan lett ebből szépirodalom? Kováts az 1817-es éhínséget dolgozta föl. Borzasztó időszak, több 10 ezer ember halt meg a felső Tiszavidéken egy aszályos év után. Fakérget sütöttek meg kenyérnek, de meghaltak, mintha semmit sem ettek volna. A kérvények megmaradtak. 2007-ben egy ilyen kenyérminta esett ki az egyik levélből. Akkor elgondolkodott, hogy ezt másképp kellene megírni. Ez volt az első alternatív tanulmány, melyben egy kitalált személyt elmondja, milyen tehetetlen volt a felsőbbség, a vármegye. Ezután már nem bírt megállni. Más történeteket is megírt, a Vörös Postakocsi c. folyóiratban jelent meg az első története.

Kováts Miklós erre megjegyezte, gondolkodásmódjában történész maradt. Nagy hiányt érezhetett, nyilván azért fordult ehhez az új tevékenységez. Az oral history szellemében a riportos adatgyűjtést folytatott. Hogyan került sor az első lépésre?

Az író elmondta, férjével egy kiadói vállalkozása van. Ez egyre többet követelt, így nem volt összeegyeztethető a levéltári munkával. Dönteni kellett. Ez 2006-ban történt. Amerikai filmbe való jelenet. Egy levéltári dobozban személyes irataival lejött a lépcsőn. Kisétált a levéltárból…

A reformkorral és II. Józseffel foglalkozott. A forrásokon „ülve”, látta, mi a hivatalos történettudomány. Kétségek merültek föl benne, hogy objektíve hogyan merhető le a valóság. Ez nem egy történet, hanem milliók története. De csak az marad fönn, ami beemelődik az érdekek mentén. Politikai és gazdasági szempontok döntenek. A hivatalos történelem már az ókorban sem volt azonos az objektív múlttal. Az oral history, ha szubjektív is, jól egészíti ki különböző területről összegyűjtött adatokat. A nagy kérdés: ki ad objektív képet?

Anyja halála előtt két héttel döbbent rá, semmit sem tud a fiatalkoráról. Már beszélni nem tudott. Átment a nagynénjéhez és őt faggatta ki. Azután jött a többi családtag. Ők meg kézről-kézre adták. „Na menjél Kerekes Miki bácsihoz, az jobban tudja!” Járt a száz éves Márta néninél. Azután ott volt a férje családja. Így kötődik Kassához, habár apja Szegeden élt, Anna néni Poprádon. Három évig zajlott ez az interjúzás, miközben csak nőttön-nőtt az anyag. Az első világháborút kivéve, az egész 20. századot felölelte az interjúalanyok élete.

Kováts Miklós közbevetette, hogy így 70-80 órányi anyag gyűlt össze, közte audiovizuális felvételek is….

Ez egy meseszerű anyag – folytatta Kováts Judit. – 2009-ben a második világháborúban elesettek emlékét akarták megörökíteni. Németeket, románokat, magyarokat, oroszokat temettek oda el. Volt, aki a románoknak nem volt hajlandó emléket állítani. Akkor írt ezzel kapcsolatosan arról, hogyan történt a halottak temetése. A Holmiban jelent meg egy regényrészlet a Megtagadvából. (A zsidókkal kapcsolatos rész.) Egy kritika úgy vélte, ezt egy öregasszony írta, tehát egy szemtanú visszaemlékezése. Egy 19 éves diáklány lett a főszereplője. A Magvető egyik szerkesztője ráírt, hogy állunk a regénnyel? Sehogy. Ez volt a lökés. Ott volt a család, a férje és fia. Átszervezték az életet. Így egy héten át két-három napot dolgozni tudott. Nem volt jó háziasszony. De megszületett az első regény, mely 2012 szeptemberében megjelent a Megtagadva. Nagy visszhangot váltott ki. Az országos sajtó foglalkozott vele függetlenül attól, hogy milyen beállítottságú, mert kibeszéletlen témát írt meg. A háború után nem lehetett erről beszélni. Az erőszakról, a gyilkosságokról. 1990-ben már késő volt. Oly régen történt mindez, már senkit nem érdekelt.

Kováts Miklós hozzátette, nem volt tanácsos erről beszélni, meg nem akarták terhelni a gyermekeket. De ha valaki érdeklődött, akkor ömlött belőlük a szó.

Amikor Kováts Judit hallotta ezeket a tragédiákat, eszébe jutott, hogy mi meg minden apróságon nyavalygunk. Így át tudta értékelni a nehézségeket.

Kováts tanár egy emlékét elevenítette föl. Amikor tanított, a szülők negyven körüliek voltak. Volt közöttük azonban egy nő, akinek hófehér haja volt, mintha 70-80 éves lenne. Egy alkalommal rákérdezett. A nő elmondta, már 19 éves korában is ilyen ősz volt. Királyiban délről a jöttek a „felszabadítók”, összefogták a fiatalokat. Tizenhat évesen elvitték. Évek múlva őszen jött vissza. A nő megkérte, többet ne kérdezze erről. Ezek az emberek olyan pokollal néztek szembe, melyet nem tudták feldolgozni.

Kováts Judit, megjegyezte, a történelemkönyvekben felszabadítók szerepeltek. Ezekről a tragédiákról nem hallottunk. Szereplői hétköznapi emberek, akiknek nincs választásuk. Van-e sorsunkra befolyásunk, vagy el kell azt szenvednünk!?

Kováts Miklós vette át ismét a szót. A két bemutatott kötetet sok minden összeköti, de különbségek is vannak. Az elsőben egyetlen helységnév sem szerepel. A regényben van egy elvarratlan szál. Az emberben kívánság él, hogy valami pozitív történjen. Rettenetesen megrázó történet. A főszereplő 84 éves korában emlékezik vissza életére. A szerelmi szál egy gimnazistához köti, Leventéhez, aki soha nem tér vissza. Nem ismerjük meg a sorsát. A másik regényben szándékosan erős, beteljesült szerelem áll a középpontban, de elszakítva egymástól élik életüket.

A szerző bevallotta, Somlyói Annában – a Megtagadva főhősébe – 23 nő sorsa sűrűsödött össze. Sokszor a meg nem történt eset jobban vissza tudja adni a korszak mindennapjait, mint a valóságból átemelt történet – véli a regényíró.

Ez nem a Kováts vagy a Wildner család története. Sok-sok forrásból szedte össze. A személyes interjúkon kívül tanári vezetéssel készült audiovizuális forrásokat is átnézett. 3200 interjú áll rendelkezésre. Ebben jól bele lehet ragadni! Sokat lehet búvárkodni. Ezekből szedte össze figuráit. Ki kicsoda a regényben? Jó játék. A Fekete városért is a szerző szemrehányást kapott, hogy a történet elrugaszkodik a valóságtól, hiszen a Görgeyek között nem volt senki, akit lefejeztek volna Lőcsén. Az írót az kötelezi, hogy a fikció igaz legyen, a kor levegőjét árassza – vallotta Mikszáth. Egy kitalált történet mögé bújva, még szemléletesebben tudja elmondani a valót – vélte az írónő.

Kováts Miklós közbevetette, a történet részben a mai Magyarországon, részben a Felvidéken játszódik. Az egyik központ a Szepesség, annak is egy kis faluja, a nem létező Erdőszeg, Késmárk és Lőcse között. Kassa környéki Hernádfalva is megjelenik, Zsadány, Kassa, meg Budapest, Sátoraljaújhely és Kisújhely, mely a város kettészakításával keletkezett…

A Szepesség szép vidék volt – mondta Kováts Judit -, mert korát messze meghaladó toleráns része volt Európának. Trianonig három nemzet élt egymás mellett. (Én még a lengyelt is hozzátenném.) Ki milyen nemzetiségű, csak a nemzetállam megalakulása után lett fontos. A vezető réteget a szászok adták, így a hivatalos nyelv a német lett. Német anyakönyveket vezettek, németül leveleztek. Ki milyen nyelven szólt, azon válaszoltak. De a magyar szabadságharcra esküdtek föl. Jókai német-magyaroknak nevezte őket (a Lőcsei fehér asszonyban). 1945-ben kezdett számítani, ki milyen nemzetiségű. A németeket és magyarokat összefogták. A helybeli embereket faggatták, milyen nemzetiségűek. Nem tudták megmondani. Otthon németül beszéltek, felmenőik között magyarokat találunk, de folyékonyan beszéltek szlovákul. A válasz sok-sok év fogságba került, mégis vállalták identitásukat. Ez a tolerancia minta lehetne, még ha naivitásnak is tűnhet. De akkor jóra fordulhatna a világ sorsa!

Kováts Miklós hangsúlyozta, Magyarország 1945-ben siralmas képet mutatott. Földig bombázott, éhező Budapest, de mégis az innen illegálisan ezrével szökő diákokat valamilyen módon elhelyezték. Kassáról Patakra jártak sokan.

A regényben Tiszalök, jelentős helyszín. A szovjet példa nyomán Rákosi az ország legborzasztóbb munkahelyét hozta létre. Erről a legborzasztóbb munkatáborról sok ember nem is hallott. Aki sváb származású volt, annak családja már Németországban van. Ők meg a szovjet hadifogságól térnek haza. 5-6 év után megindul a vonat. Záhonyban az ÁVÓ várja őket és sokkal rosszabb pokol vár rájuk, mint korábban. Háborús bűnösként elítélik őket és irány Tiszalök. Rosszabb az ellátás. 1953-ban Nagy Imre kormányzása idején a munkatáborok nagy részét megszüntették és hazaengedték az embereket. Tiszalökről is több száz ember indult haza, de közben rájöttek, ha mindenkit kiengednek, ki fog ilyen körülmények között építeni? Így leállították a szabadon bocsátásokat. Emiatt a rabok fellázadtak, sortűz volt a válasz. Csoda, hogy aránylag „kevés” ember halt meg, de sok volt a sebesült. Csak egy kis emlékkő hívja föl a figyelmet a tiszalöki áldozatokra. Ez a legborzasztóbb része a könyvnek.

1600 fogoly rabszolgaként dolgozott Tiszalökön – mondja az író – munkabalesetek tették még borzasztóbbá a helyzetet. Néhány levéltároson kívül, senki sem tudott Tiszalökről. A nyíregyházi levéltárból előkerült a foglyok névsora. Bejárt minden helyszínt. Az erőmű dolgozik, de nem találták a borzasztó helyszínek nyomát. Tudta, hol volt, de semmi nyoma nem maradt. Keresték az emlékművet. Egy rendőrautónál megálltak, de azok sem tudták. Az egyik rendőr tudott valamit erről, mert a nagyapja dolgozott ott. A szerény emlékmű ott volt mellettük néhány lépésre a kukoricásban.

„Tele vagyunk fehér foltokkal és temetetlen halottakkal!” – mondotta.

A Ronyva hídján Sátoraljaújhelynél a két országba elszakított családtagok találkozni tudtak. A határbeszélgetésre 15 percre itt kerülhetett sor. A komáromi hídon volt erre mód, de a román-magyar határon is. A regény hőse, Kinga Prágáig megy engedélyért. Át akar települni. Minden hónap első szombatján 15 percet kap az újhelyi hídon. András Budapestről indul a lány Poprád mellől. Egy évig tart ez az állapot. Ekkor Kinga édesapja meghal. András nyugatra akar szökni. Származásuk miatt, mindketten osztályidegenek. András szökve indul a temetésre, Kingát nem tudja értesíteni. Beutazási engedélyt szerezni nehéz és hosszadalmas lenne. Zsadányban száll vonatra, majd Kassán maradt három órája. Tovább utazik. Ott senki sem várja…

A szerző végezetül köszönetet mondott családjának és interjúalanyainak. Ez utóbbiaknak azért, hogy többször órákon keresztül beszélgetett velük és volt hozzá türelmük.

A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Szesztay Ádám főkonzul is. Az est folyamán a szerző és férje felolvasott egy-egy fejezetet a műből. Többen megvásárolták a köteteket és dedikáltatták a szerzővel.

További képek a könyvbemutatóról megtekinthetők Képgalériánkban ITT>>>. 

Balassa Zoltán, Felvidék.ma