59903

A trilógia első kötetet az 1500-as évek első évtizedeit, a korabeli viszonyokat elemzi, és olyan következtetéseket von le, amelyek kihatással lehettek a nemzet sorsát évszázadokra meghatározó útválasztás történelmi hátterére.

Leírja a mohácsi csata szívbemarkoló történetét, majd a nyolc hónappal később lezajlott, az évszázad legborzalmasabb csatáját, amelyet „Róma ostroma” néven ismer a történelem. A mohácsi csata és a római csata között titokzatos összefüggések vannak, amelyek elkerülték a történészek figyelmét. Olvassuk el, hogyan vélekedik e könyvről egy török irodalmár, aki a könyv előszavát írta.

„Tisztelt olvasó! E könyv, amelynek olvasásához éppen most kezdenek hozzá, egy óriási hibára hívja fel a figyelmet. Arra, hogy a történelmi török-magyar kapcsolatokat általában oszmán-keresztény ellentétre leegyszerűsítve szokás értékelni. Annak a részletes elbeszélése e mű, hogy a mohácsi tragédiát előidéző körülmények, árulások és titkos egyezkedések 400 évvel később hogyan vezettek a trianoni békeszerződéshez, amely során Magyarország lakosságának és területének kétharmadát elveszítette. A szerző a feltett és fel nem tett, de a tudatunkban ott lapuló kérdésekre történelmi válaszokat ad. Ki akarta, hogy Magyarország független királyság maradjon? És ki nem akarta ezt?

Kik törekedtek arra, hogy az ország Ausztria és a német tartományok védelme érdekében évszázadokra csatatérré változzon? Melyik volt az egyetlen nemzet, amelyik keblére ölelte a magyar függetlenségi mozgalmak vezetőit, Thököly Imrét, II. Rákóczi Ferencet és Kossuth Lajost? E kérdésekre a szerző részletes történelmi elemzésekkel válaszol. Végül pedig a törökök és magyarok közötti ősi rokonság tudatához útmutatásért fordulva az utolsó és legfontosabb kérdést ő maga teszi fel, bár a választ az olvasóra bízza: Valódi nemzeti érdekeinket mikor fogjuk megvédeni?
Elmondhatatlan öröm és nagy megtiszteltetés számomra, hogy kedves bátyám Cey-Bert Róbert Gyula – akinek „Attila, a hun üzenet” című könyvének fordítását éppen most fejeztem be – e művéhez előszót írhattam. Kívánom, hogy tollából a tinta ki ne fogyjon, az írás fonala meg ne szakadjon!”
Dr. Erdal Salikoglu Isztambul, 2015. augusztus 29. 

Személyes előhang: A könyv a csaldiráni csatával indul; a török győzelem Kelet felől biztosítja a birodalmat. A félholddals lobogó indulhat Európa, a mediteráneum felé felé. Az oszmánoknál végleg elhalványult a több mint száz év előtti angorai ütközet keserű emléke, amikor Timur Lenk megsemmisítette Yildirim Bajasid szultán seregét. Csaldiránnál különösen kitüntette magát egy székely fiatalember, Perkői Albert – török nevén Albey – aki sebesülten került Sztambulba. Fegyverbarátság és lelki közelség révén az uralkodó és a trónörökös – Szulejmán – bizalmi környezetébe fogadták. Főrendi családba nősül. Romantikus szerelem, idilli családi élet következik az adományul kapott Márvány-tenger melletti birtokon, s majd, hazatelepülése után, a háromszéki havasok alatt. Albert és török felesége, Indzsi történetét kezdetben könnyebb, majd egyre komorodó színekkel átlengi a XVI. századelő forgataga.

A történelmi tabló sorakozik, világesemények – új földek felfedezése, reformáció – förgetegében. A keresztény Európa összefogása csak ábránd; – feltörekvő vagy újra erőt gyűjtő dinasztiák ellenérdekűek. A vagyonéhség fertőző. A szövetségkötések és szegések, az ármány és cselszövés, a páratlan kegyetlenkedés szinte természetes része a cél-eszköz elvnek. A Magyar Királyság rövid időn belül a peremre sodródik; aztán hadszíntérré válik és martalékká, hosszú időre. Mohács az útvesztés betetőzése és jelképe mindmáig. A regényes Perkői, a történelmi Tomori és a későn eszmélő Lajos Király végzete szükségszerű. Vitéz, de naivan nemesszívű, lovagias kiállás személyes párbajban győzelmet hozhat, de háborút és országot veszít, ha nem méri fel az ellenoldal módszereit, hálóját, mérgét.

Tudatunkban egyféle közhelyként lapul a „török kor” pusztítása. Furcsa módon felejthetőbben – sokan el is felejtkeztek róla – de következményeiben még jobban a rákövetkező századoké. Pedig akitől elveszik történelmét, a gyökereit veszíti. A függetlenség, a nemzeti egyetértés és az önbecsülés az erő, ami nem „hős vértől pirosult gyásztér”-re vezet ismét, de a boldogulás mezejére.
Balogh Gábor, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”56537,56019″}