Akik Petőfit Selmecbányán oktatták.
A gimnázium professzorát, aki a költő szavai szerint „szekundába ponálta” (vagyis beszekundáztatta) őt, Lichard Dánielnek (Daniel Gabriel Lichard) hívták. Róla így ír Illyés: „Félévkor Lichard, a lelkek ápolója, hittanból és római régiségtanból a fiúnak alig kielégítőt ad, magyar történelemből pedig, magyar történelemből! szekundát.” Lichardról többet is elmond Illyés: „nyugodtan rossz tanárnak, rossz embernek, ráadásul rossz hazafinak is tarthatjuk.”
Ugyanakkor azt is meg kell említenünk, hogy már Breznyik János, a líceum egykori igazgatója egy kicsit árnyaltabban fogalmazott, s másképp vélekedett Lichardról az intézmény történetét összefoglaló kötetében. Ebből arról értesülünk többek közt, hogy a harmincas évek végén az iskolába „Lichard Dániel ochtinai evangélikus lelkész hivatott meg, kivel az iskola kitűnő tanerőt nyert. Tanszékét 1838. november 9-én foglalta el.” Majd így folytatja Breznyik: „Ha alapos a bő tudomány, kivált az illető szakban, világos, tanulságos, érdekkeltő előadás, tanári teendőkben lelkiismeretes, pontos eljárás, szigorú fegyelemtartás oly kellékek, melyek a jó tanárnál megkívántatnak: úgy ezek Lichardban nagy mértékben megvoltak. Különösen a mennyiség- és természettant tudta érdekessé tenni s megkedveltetni növendékeivel, miket nem diktált, mint egyik elődje, Royko, hanem vezérfonalul Martinyi, pozsonyi tanár kézi könyveit használta: sőt az előbbi a zay-ugri terv szerint a rethorikában is lévén előadandó, növendékei számára és pedig magyar nyelven maga is szerkesztett »Matematikai előcsarnokot«, melyről a szakférfiak még most is helyeslőleg nyilatkoznak.”
A további fejezetekben Breznyik a Petőfivel szemben elkövetett „beszekundáztatásra” is kitér. „Az ő (vagyis Lichard – Cs. K. megj.) sürgetésére határoztatott, hogy ki minden tantárgyból elégtelen osztályt (= secundát) kap, mi eddig nem történt, felső osztályba át ne helyeztessék. Osztályzásnál szigorúbb lévén mint kollégája, Boleman, Petrovics (Petőfi) Sándornak 1839-ben ő adott secundát, de nem poeticából, melyet Boleman tanított, hanem Magyarország történetéből, mely akkor a rhetorikában és pedig latin nyelven adatott elő; éppúgy hittanból és a görög régiségtanból is primae ex ultimist, vagyis alig kielégítőt, mely kitüntetésben egyébiránt rajta kívül mások is részesültek és pedig magyar s tót fiuk egyaránt, a miért nem állíthatni, hogy Petrovicsot, mint magyar fiut secundázta volna meg; bár igaz, hogy nemzetiségre nézve Suhajdával egy húron pendült, s ha tovább marad itt, a lyceum a két tanár kegyezése alatt itt is, hol számos felvidéki tót fiú sereglett össze, könnyen oly viszonyok fejlődnek ki, a milyenekről a lőcsei iskola elhirhedt; legalább miattok a magyar irodalmi tanár állása és hatása nagyon megnehezíttetett volna.” (Petőfi összes érdemjegyét az egykori dokumentumok alapján közöltek az Irodalmi kapcsolatok I. kötetében. Dunaszerdahely, 2004:35)
Illyésnek abban igaza van, hogy a selmeci tanár urak egy kicsit talán méltánytalanok voltak Petőfivel szemben. Hasonló nézeten volt a legjobb selmeci barát, Szeberényi Lajos unokája, László is, aki így ír egyik munkájában: „A költészettanból és a magyar történelemből való osztályzata mutatja leginkább tanárai igazságtalan voltát, mert ha nem foglalkozott is szívesen a latinul előadott és latin auctorokból kompillált költészettannal, de nagyon valószínű, hogy lényegében már akkor is jobban értett hozzá, mint tanára. A magyar történelmet pedig a legnagyobb buzgalommal tanulta, csakhogy nem az iskolai könyvből, hanem az akkori legújabb magyar művekből. Ez az akkori magoló rendszert nem elégítette ki. Stílusa valamennyi osztálytársa közt a legjobb volt.”
Lichard Dániellel kapcsolatban már idéztük Illyés Gyulát és Breznyik Jánost. Lichard Tótlipcsén született 1812-ben és Szakolcán halt meg 1882-ben. Az egykori tanárt és teológust természetesen a szlovák művelődéstörténet is számon tartja. Kiemeli széles körű publicisztikai és népművelői tevékenységét. Népszerű kalendáriumokat (Malý gazda, Slovenský kalendár), szakfolyóiratot (Obzor) és tankönyveket (Dvojdielna slovenská obrázková čítanka) szerkesztett. Számon tartják magyarul megjelent tankönyvét is (Mathematikai előcsarnok. Pozsony, 1842.).
Petőfivel szembeni feltételezett negatív magatartását sokan hosszú időn át eltúlozták. Ezzel kapcsolatban talán Csukás István vázolta fel a legmegbízhatóbb képet. Elismeri, hogy a selmeci iskola légköre Petőfi idejében nemzeti ellentétektől feszült, de azt is megemlíti, hogy az akkoriban ott diákoskodó későbbi híres szlovák költő, Andrej Sládkovič „a szlovák fiatalokra nehezülő erős magyar nyomásról számol be”. Lichard tanár ekkor itt valóban a szlovák nemzeti öntudat szenvedélyes ébresztője volt. Felhívja továbbá a figyelmet arra is Csukás, hogy „A századvég magyar nacionalizmusa előszeretettel hangsúlyozta a selmeci »pánszláv törekvéseket«, az antagonisztikus nemzeti ellentéteket, kellő hátteret festve ezzel saját korának elnyomó politikai törekvéseihez és az ennek érdekei szerint hamisított Petőfi-képhez.” Csukás határozottan kijelenti, hogy Petőfi nem magyarsága miatt kapott elégtelen osztályzatot, és Selmecről történt távozását nem lehet kizárólag Lichard számlájára írni.
A Lichard-kép árnyaltabbá tételét sokan mások is megkísérelték. Jakus Lajos szerint Lichard kéziratai „nagyon fegyelmezett, rendszerető emberre vallanak”, s nem állt bosszút Petőfin jegyei lerontásával. „Ennek nincs semmi írásos bizonyítéka, az egész csak rosszhiszemű feltételezés.” Kerényi Ferenc munkájában olvassuk: „Lichard utóbb ideális bűnbaknak bizonyult Petőfi távozásáért, minthogy szlovákságának mindig hangot adott, Selmecen pedig a magyar és a német önképzőkör mellett megszervezte a szlovák diákokét is. Arra azonban semmilyen adat nincsen, hogy pedagógusi erélyeit nemzeti-nyelvi szempontok is izgatták volna.” Fekete Sándor is hangsúlyozza, hogy nincs jogunk Lichard szlovák nemzeti érdemeit kissebbítenünk, ám arra is következtethetünk, hogy „Lichardot Petőfivel szemben nemzetiségi elfogultság vezette”.
Petőfi másik tanára, Boleman István (1795–1882), aki a költészettant, a stílusgyakorlatot, a latin szerzők interpretálását oktatta, szintén jeles pedagógus és tankönyvíró volt. Publikált még több irodalomtörténeti és -elméleti könyvet is latin nyelven. Róla Petőfi barátai s maga a költő is szeretettel beszéltek. Fekete Sándor viszont szóvá teszi Boleman „csekélyke emberismeretét”, s szerinte a tanárnak bátrabban és határozottabban fel kellett volna ismernie diákja tehetségét.
Feltételezhető, hogy Selmecbányán az említett konfliktus (konfliktusok) igazi oka az oktatás nyelvének idegen ízében volt elsősorban. Tehát nem a tanárok tárgyi tudásának vagy a diákok értelmi szintjének hiányosságában leledzett mindig a hiba. Mindezt egyébként Breznyik is kritikusan elismeri iskolatörténetében: „A fő baj azonban nem az volt, hogy a tanárok szerfelett voltak terhelve, mert hisz a dolgokon könnyen segíthettek volna, ha mindenik osztályokban egy-két tárgyat magyarul adtak volna elő, hanem inkább az, hogy a tanárok vagy egyáltalán nem tudtak magyarul, pl. Royko a felső, Sasko az elemi osztályban, vagy a magyar nyelvben még oly járatlanok voltak, maga Boleman is, ki latinul könnyen és szépen beszélt, hogy valamit magyarul előadniok ha nem is nagy, de mégis némi fáradsággal járt volna.”
S most nézzük, valóban mindenkivel szemben olyan szigorúak voltak-e a líceum tanárai, mint azt Breznyik emlegeti. Magaviseletből tényleg mindenkit szigorú mércével mértek, hiszen összesen 29 kielégítő, azaz hármas minősítést adtak. Erre szükség is volt, Hisz Lichard igazgatósága előtt igen fellazult a fegyelem a líceumban. A messzi idegenből idesereglett diákokat különböző helyeken szállásolták el, a fiatalabbak és idősebbek egyaránt sok-sok veszedelemnek voltak kitéve. Tanáraiknak tehát erre is tekintettel kellett lenniük. Kicsit pontatlan és túlzó tehát az az állítás, miszerint: „Magaviseletből, vagyis közszerepelésből is csupán azért kap a fiú elégségest, mert elégtelent csak kicsapáskor szokás adni.”
Latin költők interpretálásából is tizennégyen kaptak kielégítőt Petőfin kívül. Stílusgyakorlatokból huszonhárom tanulónak volt hozzá hasonló jegye. Hittanból is tizenhatan kaptak még hármast. Az igaz, hogy magyar történelemből Petőfin kívül csak a klenóci (Gömör megye) Hrencsik Károlynak volt elégtelen osztályzata. Ő viszont másik három tantárgyból is ilyen jegyet kapott, ám ezeket az év végére kijavította. De adott Lichard a haza történelméből elégtelent a II. rhetorból is öt diáknak, név szerint a Bars megyei Eősz Ferencnek, a breznóbányai Lehoczky Zsigmondnak, a zólyomi Midnyák Jánosnak, a Túróc megyei Ruttkay Lajosnak és a Bars megyei Tóth Pálnak. És más tárgyból is kapott még egy-két tanuló elégtelen osztályzatot, például a Zólyom megyei Kardoss János földrajzból, a baracskai Patay Károly stílusgyakorlatokból, a kalondai Sallay István ugyanebből.
Összefoglalva tehát a fentieket, az alábbi szerény következtetést tudom levonni:
1. Petőfi rossz előmeneteléhez – akárcsak sok más diákéhoz is – nyilván negatívan járult hozzá, hogy a tanulók nem anyanyelvükön sajátították el a tudományok alapjait.
2. Az, hogy a költő hittanból és római régiségtanból elégségest, magyar történelemből elégtelent kapott, nyilván Lichard rosszindulatának, túlzott szigorának s némi ellenszenvének is a következménye.
3. Lichardnak buzgó nacionalizmusa ellenére sem lehet mindent a számlájára írni Petőfi távozása miatt. Eme nézetemet Breznyik János véleménye s az újabb kutatások eredményei is megerősítik.
4. Bizonyos konfliktusokhoz, a helyzet ilyenné válásához hozzájárult az adott környezet, de Petrovics (jó értelemben vett) hetykesége, rendkívülisége és lezsersége is.
5. A selmeci líceum a fentiek ellenére is jó színvonalú iskola volt, tanárainak legtöbbje kiváló szakember és tehetséges pedagógus hírében állott. A szlovák, magyar, német és latin közeg nyilván szült olyan feszültségeket, melyekkel másutt nem kellett a pedagógiai karnak szembenéznie.
Az is köztudott továbbá, hogy Petőfi igen sok helyen végezte iskoláit, s bizony máshol is voltak problémái, konfliktusai. Általában itt-ott nem a tehetség miatt bukdácsolt a gyermek, hanem egészen más tényezők játszottak közre. Köztük olyan pedagógiai, lélektani problémák is, melyeket nehéz lenne csak kategorikusan, így vagy úgy megítélni. Hiszen a XIX. századi történéseket, oktatási módszereket, iskolapolitikai elveket nem mindig helyes XXI. századi szemszögből vizsgálni. Petőfivel voltak problémák például a pesti iskolákban is. Petrovics István a német nyelv miatt íratta fiát az itteni evangélikusokhoz, ahol aztán – épp az idegen nyelv miatt – csaknem minden tantárgyból elégséges osztályzatot kapott. El is vitte apja egy év után a piaristákhoz, ahol be sem vallották az evangélikusoknál töltött előző esztendőt.
A hazafias nevelést, a magyarságot, a nemzetiségi toleranciát illetően ez igazán jó iskola volt, egy év után mégis továbbvitte innen fiát Petrovics István. Az igazi okokat nehéz lenne megfejteni. Talán az nem tetszett az apának, hogy a gyermek 195 tanulóval volt együtt egy osztályban, s annyira meghúzódhatott, hogy a híres tanár, Nagy Márton egy év alatt szinte észre sem vette őt. Egy helyütt magát az apát idézik, aki ezt írta volna: „Elvettem őt onnan (mármint a pesti piaristáktól), mert a színházak körül ólálkodott…” Tehát a színészet már Pesten is izgatta őt, s az apa fenyegetőzései is korábban érkeztek, mint a selmeci hónapok.
{iarelatednews articleid=”59959,59909,59907,59905,59872,59753,59752″}
