Március 23. a zselízi mártírok napja

97 évvel ezelőtt a négy évig elhúzódó, szörnyűségekkel terhes világháború után Európa békére vágyott. A nagyhatalmak háborúját azonban a nagyhatalmak – a győztes nagyhatalmak – békéje követte. Európa térképét spekuláns politikusok rajzolták át – mit sem törődve a földrajzi valósággal.

Ezt megelőzően azonban: 1818 elején az Egyesült Államok elnöke, Wilson 14 pontban közreadta azokat a feltételeket, amelyek alapján a háborút le lehetett volna zárni. Magyarország kormánya bízott abban, hogy ezek a pontok érvényesülnek majd. Eszerint az ország nemzetiségei szabad választással dönthettek volna arról, hogy melyik országhoz akarnak tartozni. Tudjuk, erre itt sohasem került sor. A Tanácsköztársaság létrejötte kiváló ürügyet szolgáltatott a csehszlovák és román hadseregnek az ország megszállására.

Zselíz lakossága mély fájdalommal gyászolta a világháborúban elesett katonáit, de a várost magát a világháború szörnyűségei elkerülték. Élte megszokott hétköznapjait. Megtartotta családi, egyházi és nemzeti ünnepeit is. 1919-ben március 15-e után viszont gyászos esemény árnyékolta be, az így is vészterhes időket.

„1918. október 28-án Prágában valakik önkényesen a felvidéki magyarságot figyelmen kívül hagyva alapítottak új országot, s kezdték el tologatni a határt. Ennek ellenére a lakosság nagy része (még a szlovákok is) nem vette komolyan mindezt, és abszurditásnak tartotta. Ám a cseh haderő elkezdte elfoglalni a birtokába jutott területet, ami egyre komolyabb aggodalomra adott okot a lakosoknak. Sok helyütt nemigen tudták megemészteni ezt a gyalázatot és protestálással szegültek szembe az igazságtalansággal. Ezek a tüntetések több helyen tettlegességig fajultak, így Pozsonyban, Kassán, Komáromban és a Garam menti kisvárosban, Zselízen is. Az utcán demonstráló tömeg békés úton fejezte ki ellenszenvét a csehszlovák megszállókkal szemben, amire azok a legtöbb esetben erőszakkal válaszoltak.
Így történt ez Zselízen is, ahol a március 15-ei megemlékezés után alig egy héttel 1849-hez hasonló Bach diktatórikus módszereket alkalmaztak a cseh legionáriusok. A főutcát ellepő tiltakozó tömeg a cseh haderő távozását követelte, ellenben azok a távozás helyett inkább a tömeg feloszlatásába kezdtek. Mivel ezt szavakkal nem tudták elérni, a fegyverek nyelvére váltottak és válogatás nélkül a tömegbe lőttek.

Öt ember vesztette életét szabad véleménynyilvánítása miatt Európa a két világháború közt egyik legdemokratikusabbnak nevezett, azelőtt sosem létezett országában.
Március 23-án a lengyel-magyar barátság napján rájuk, a zselízi vértanúkra is emlékezzünk – írja Csonka Ákos egy korábbi jegyzetében a gyászos eseményről.

De 1993-ban Horváth Géza által lejegyzésre került egy szemtanú, az akkor 82 esztendős Budaváry Béláné (Bözsi néni), visszaemlékezéseit a történtekről. Az adatok talán nem pontosak, hiszen 75 év távlatából idézte fel az eseményeket.

A sortűz napja szerinte március 15-e, de erre rögtön rosszul is emlékezik az adatközlő (ne feledjük, ő akkor még csak kislány volt), hiszen az emléktábláról és más forrásokból is tudható, hogy e nap március 23-án volt. Egy másik szembetűnő – látszólagos -pontatlanság, hogy az egyik mártír nevét következetesen Nagy Andrásként emlegeti, holott az emléktáblán Nagy Jánost olvashatunk.

A tábla megkoszorúzása

Így vall az eseményekről a szemtanú: „Március 15-én (sic!) a fiatalság felvonult, ma­gyar zászlót vittek elöl. Sokan voltak, Mikolánál, a zselízi temetőtől indult a menet délután 2 óra körül. Többen, gyerekek, kint álltunk hallottuk az énekszót. A menet csak estefelé ért a főutcára, és amikor a régi református templom elé értek (tehát a jelenlegi buszmegálló elé), akkor már kezdték lőni a tömeget. A cseh légionisták a Gereblében készülődtek onnan jöttek 3-4 lovaskocsival, kis, tömzsi, világos morva lovakkal. Először felszólították a tömeget, hogy oszoljanak fel, de a nép csak ment énekelve, ekkor a szekereken és a szekerekről leugrálva jobbról-balról lőtték a magyar fiatalokat. Az első lövések a paplak táján dördültek el. Az esti órákban már négy halott volt és sok sebesült. A 16 éves Várai Mariska Lujza, a 18 éves Vá­rai Anna, a 32 éves Nagy András (sic!) és a 40-50 év körüli Séda Károly ott vérzett el. Nagy Jánost, aki haslövést kapott, nagyszüleim udvarába húzták be (a mai Farkas Centrum táján volt Budaváryné nagyszüleinek háza). Fejes Károly, Nagy János, Várai Anna, Séda Károly, Várai Mária Lujza

A sok sebesültből négynek a nevére emlékszem: a 22 éves Kocsis Antal láblövést ka­pott, Majtán Károlynak a feje, orra vérzett, Nagy Pál fejlövést kapott, idős Fejes bácsi is meg­sérült. Fejes Károlyt, aki parkőr volt, a parki kapuban lőtték le másnap reggel. Nagy Pál 3 évi Havai börtönt kapott, mert ő vitte elöl a magyar zászlót.

A Nagy Vendéglő (a mai Városháza) volt a csehek fő helye. Onnét lőttek a népre még éjszaka is. Estétől hajnalig lőttek. A nép menekült, igen sok sebesült volt. A szomszédságban laktak a nagyszüleim, és így oda rohantak be az utcáról és a szomszéd Nagy Vendéglőből, meg a kocsmába is. Csak az én nagyszüleim körülbelül 20-30 egyént kötöztek be, a sebesültek sokan voltak: legtöbben lábsérülést és vállövest kaptak.

Ezt a napot követően elkezdődtek a házkutatások, többször, a magyar családoknál. Az irtó durva cseh légionisták fegyverek, lőszer után kutattak. Az én nagymamáméknál még a bőr díványok is föl lettek szaggatva, a matracok is stb. Ezt a megszálló csapatok több helyen csinálták, mikor volt névsor, hogy kik vettek részt a felvonuláson. A magyar zászlókat elkobozták, ripityára tépték, sok-sok rongálást vittek véghez.

Ez volt a zselízi szabadságharc, a zselízi március 15-e. Reggelre négy halott és igen sok sebesült volt nagyszüleim fodrászüzletének 3 szobájában. Minden hely a kötözésre kellett. Minket, gyerekeket levittek a pincébe, egész éjjel ott voltunk, körülbelül 16 gyerek a szomszédokból is, mert igen nagy, régi, erős pince volt. Bizony a padló a sok vértől évekig barna volt, hiába volt felsúrolva. Az a Nagy nevezetű András az haslövést kapott, ott vérzett el reggelig.

Ez volt 1919-20 – a csehek bevonulása, de Léva felől még két hét múlva is napirenden szólt az ágyúzás; a Siklósról lőtték. 1920-ra már teljesen átvették az irodákban is a hatalmat, és cseh és szlovák családok kezdtek Zselízre költözni. 1920 után 66 cseh és szlovák család, összesen 190 személy települt Zselízre. “

Eddig az idézet. Úgy is mondhatnánk: a szemtanú vallomása. Budaváry Béláné kislányként valószínűleg nem sokat láthatott a sortűzből, hiszen nagyszülei néhány perc múlva a kapu mögé parancsolták, ám a zselíziek még évek, évtizedek múlva is suttogva emlékeztek az elképzelhetetlenre: amikor fegyveres, idegenből jött, durva megszál­lók lőttek a fegyvertelen tömegbe. Zselízen ekkor kezdődött a rossz értelemben emlegetett huszadik század.

Emlékezzünk! Hajtsunk fejet a mártírok előtt, akik valójában nem akartak mártírok lenni. Eddig úgy tudtuk, az emlékműveket azért állítják, hogy örök mementóként szolgáljanak. Ma már, a XX. és XXI. század sírgyalázásai, szobordöntögetései, táblatörései, kopjafa-égetései után nem lehetünk olyan biztosak az emlékművek örökkévalóságában. De emlékezetünket nem tudják kitörölni. Fejes Károly, Nagy János, Várai Anna, Séda Károly és Várai Mária Lujza nevét se felejtsük el soha! Akkor se, ha ez a tábla egyszer majd – úgymond – sérteni fogja valaki érzékenységét. Úgy gondolom, a sortűz áldozatai megérdemelnék, hogy ennek az utcának a városházától Mikoláig terjedő részét egyszer „Mártírok útjára” kereszteljék át. A gyilkosoknak bocsássunk meg, de az elesettekről sohase feledkezzünk meg! Emlékük legyen örökké áldott – zárul Horváth Géza jegyzete a Zselízi Hírmondó 2004 márciusi számában.

Fotók: Sloboda Sándor