Szabó Ottó Nyilas Misije

Szabó Ottóval történt első találkozásomról egy olyan emléket őrzök, ami nála talán már megkopott, de az én emlékezetemben elevenen él, és úgy érzem, hogy máig ható tanulságai vannak.

Az 1968-69-es évek csehszlovákiai eseményei, különösképpen kisebbségi térfélen, derűsebbre hangolták nemzeti közösségünk kilátásait. Csak egy példa ennek igazolására: Szlovákiában ekkor járt legtöbb gyerek magyar iskolába. Ez a számunkra kedvező mutató a hatalom számára is szemet szúrhatott, mert a normalizáció éveiben fokozatos intézkedéseket foganatosított a magyar iskolák visszaszorítására, sőt esetleges megszüntetésükre. Mindezek ellensúlyozására beindult egy védekezési mechanizmus, ami az iskolai minőségi munka mellett egyre több gyereket kapcsolt be a tudományos, kulturális, sport és egyéb versenyek, megmérettetések és fesztiválok forgatagába.

A tornai magyar alapiskola különösen a kulturális rendezvényekben jeleskedett; versmondói, énekkara, táncegyüttese sok kulturális esemény résztvevője volt, büszkeséggel eltöltve a gyerekeket és a szüleiket egyaránt. (Máig érthetetlenül állok azelőtt, hogy az ilyen áldozatos munka ellenére a tornai és a környékbeli magyarok jelentős része – és nem csak ők! – miért fordítottak hátat a magyar iskolának?!…) Különösen hasznos és érdemleges munkát végzett ezen a téren az iskola alapító igazgatónője, tanárnője, Szalacsyné Nagy Flóra, akit a gyerekek – de a környezete egyaránt – Aranka tanító néninek, Aranka tanárnőnek szólított, mert ez volt a beceneve.

Úgy negyven esztendeje lehetett, amikor eljutott hozzám a hír, hogy a tornai iskola gyerekei Aranka tanárnő rendezésében, betanulták Móricz Zsigmond világhírű regényének, a Légy jó mindhalálig dramatizált változatát. Rögtön megszületett bennem az elhatározás: ezt nekem látnom kell. Különösképpen az is felkeltette az érdeklődésemet, hogy az iskola tanulói mellett a szereplők között ott volt Szalacsy József, az iskola igazgatója. Mert olyasmi nagy ritkán megesett, hogy egy iskolaigazgató énekkart, tánccsoportot, futballcsapatot vezetett, de hogy a gyerekekkel egy produkcióban szerepeljen – ilyesmivel addig nem találkoztam!

Amikor sikerült megállapítani, hogy mikor kerül sor a darab bemutatására az iskola tanulói számára, Kassáról leutaztam Tornára, és a helyi kultúrházban, a gyereksereg között ülve vártam, hogy mikor gördül fel a függöny. Az iskolaigazgató Nyilas Misi oskolamesterét alakította, aki a régi iskola padjáról leszedett ósdi iskolapadok között oktatta a nebulókat, közöttük Nyilas Misit. Ha a kezdet-kezdetén a Szalacsy igazgató által megformált szereplő volt az érdeklődés központja, néha-néha kuncogással is jelezve, hogy az igazgató bácsi ott „színészkedik” a gyerekekkel együtt, Nyilas Misi első megnyilatkozásai után röviddel az ő irányába terelték a figyelmet. Olyannyira, hogy a kezdetben viháncoló gyereksereg egyre nagyobb ámulattal és beleéléssel követte Nyilas Misi minden szavát, mozdulatát.

Nyilas Misi történetében Móricz Zsigmond egy debreceni kisdiák életének gondjait, kiszolgáltatottságát és szörnyűségeit mutatja be, amit a tornai gyermekközönség lélegzetvisszafojtva, átszellemülten követett végig, és mikor Nyilas Misi a darab végén kijelenti, hogy költő szeretne lenni, és arra szeretné tanítani az embereket, hogy legyenek jók mindhalálig, a felvillanó fényben – és felcsattanó tapsban – azt vettem észre, hogy a körülöttem ülő kamasz lányok és fiúk szemében az együttérzés könnycseppjei jelennek meg. Ezért számomra az igazi katarzist nem is Nyilas Misi története jelentette, hanem a tornai gyerekek szemében itt-ott megcsillanó könnycsepp.

Amikor a megilletődött gyerekseregen átverekedve magamat feljutottam a színpadra, hogy gratuláljak Aranka tanító néninek, Szalacsy igazgatónak, no és a szerepét mély átélésben megformáló Nyilas Misinek, akiről csak akkor tudtam meg, hogy ő Szabó Ottó! Engem is annyira megfogott az előadás, hogy még aznap egy rövid cikket írtam az Új Ifjúságba, kiemelve a gyermekszereplők, közöttük a felejthetetlen alakítást nyújtó Szabó Ottó teljesítményét. Még a gyermekkönnycseppekről sem feledkeztem meg, igazolva az együtt érző gyermekszolidaritás megnyilvánulását a szegénységben élő, de a kísértések ellenére is tisztességesnek maradt főhőssel. Nagy meglepetésemre a könnycseppek a lapban nem kaptak nyomdafestéket. Kihagyták. Biztosan azért, mert – Majakovszkij szerint szabadon – „a kommunizmus széles országútján a fényes jövő felé menetelő generáció” szemébe nem illik sem a szomorúság, sem a könnycsepp!

Aztán Szabó Ottó hosszabb ideig a szemem elől veszett, csak akkor kezdtem felfigyelni rá ismét, amikor főiskolásként kezdtek megjelenni illusztrációi lapjainkban, folyóiratainkban. Alkotásainak gondolatisága a kezdetektől megfogott, különösen az üzenetekkel gazdagon kódolt bibliai tematikájú grafikái, festményei.

Szabó Ottóból nem lett előadóművész, sem színész; a képzőművészetet választotta kifejezési formájául. Alkotásaiban ott van a göröngyös, gyakran kínkeserves önvallatás, önvallomás és kitárulkozás, amelyek a szemlélőt is arra sarkallják, hogy lelke mélyebb regisztereibe ásson, és próbálja előhozni, kimunkálni a jobbik énjét. Szabó Ottó műveivel igazolja a művészetek – irodalom, képzőművészet, zene, tánc – valódi küldetését: minden időben fontos az ember érzelmi és lelki világának nemesítése, önismeretének elmélyítése, értékorientációjának a megerősítése és boldogságkeresésének a segítése. Mindezekhez járulnak még a beleélés – empátia – képességének az ösztönzése, bátorítása, és az emberi szolidaritás bibliai és mindennapi szcenériákban megfogalmazott üzenetei.

Az én értelmezésemben Szabó Ottó gyerekszereplőként megszemélyesített Nyilas Misije és az utóbbi évek nagy ívű alkotásai között közvetlen kapcsolat van: megszólítani, gondolkodásra, állásfoglalásra bírni a globalizáció lélektelen útvesztőiben bolyongó emberét. Az alkotó teljében lévő dinamikus művészt látva hiszem, hogy még sok izgalmas és időt álló alkotásokkal lep majd meg bennünket!