Szabó Ottó vallomása

60210

Szabó Ottó képzőművész a Rovásban mutatta be új könyvét. A kötet – az anyagiak szűkössége miatt – inkább katalógus lett, mint könyv. Abból az alkalomból készült, hogy Szabó tavaly 50 éves volt, de a kiadvány csak az idén készült el.

A kiadvány felépítése, hogy az egyik oldalon egy festmény, a szemköztin meg egy vallomás, vélemény barátai részéről, szakembertől, feleségétől, vagy interjúrészlet.

A kötetet Kovács Ágnes állította össze, és 200 példányban jelent meg a kassai Copyvait kft. kiadásában. A megjelent munka kapcsán Szabó életéről és műveiről vallott, ha úgy tetszik, gyónt a nyilvánosság előtt.

„Nagyon örülök, hogy ilyen társam van mint Ági, mert önerőből összerakni a képeimet, az rettenetes problémát okoz a mai napig. Amikor kiállításra kérik az anyagot, hogy azt összeválogassam, legendás vagyok abban, hogy elfelejtem a képek címeit. Ez a mai napig így van és minden egyes kiállítás előtt új címeket adok a képeknek, ami a helyszínen eszembe jut. De ezt már vállalom. Köztudott az is, hogy állandóan átfestem a képeimet minden kiállítás előtt, sosem vagyok velük elégedett. Ez a nyugtalanság, ez az elégedetlenség viszi az embert előre.

Ady Endrénél találtam egy nagyszerű idézetet, mely pontosan kifejezi az én belső emberemet: »Ős Napkelet olyannak álmodta,/ Amilyen én vagyok:/ Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,/ Kegyetlennek, de ki elvérzik/ Egy gondolaton.« (Én nem vagyok magyar?)

Nálunk a faluban ezt a verset nagyon egyszerűen ki tudják fejezni egy mondattal: Bolond lyukból, bolond szél fúj! Azt hiszik rólam, egy megfontolt, bölcs ember vagyok, aki meggondolja, mit mondjon. Nem mindig tudom megfogalmazni úgy, ahogy szeretném. Fölösleges belebonyolódni, úgy sem értenék, így hagyom. Ha megtudják, hogy a kos jegyében születtem, akkor nem hisznek a fülüknek. Ha tudnák, hogy az a belső ember, hogy viselkedik belül, akkor nem is biztos, hogy barátkoznának velem” – mondta önkritikusan Szabó Ottó.

“Nem maradt más lehetőségem, csak az, hogy képzőművésszé fejlesszem magam”

Mint kifejtette, édesanyja tanítónő volt, édesapja állandóan úton volt, mert teherautó-sofőr volt. “Anyám úgy szerelt le, hogy fehér papírt és ceruzát tett elém, amivel engem ott lehetett tartani az asztalnál. Ez testvéremmel, Palival is így történt. Nem vagyok meggyőződve, hogy én voltam a tehetségesebb, de ő egy egészen más irányba indult, amihez abszolút nem értettem, így nekem nem maradt más lehetőségem csak az, hogy képzőművésszé fejlesszem magam. Persze erre azt is lehet mondani, hogy semmi máshoz nem értek. Muszáj volt ezen a pályán haladni. Máig ott van bennem a színes ceruzákkal kapcsolatos szerelmem.

Befőttes üvegbe szoktam a ceruzáimat faragni és lezárom. Elég gyakran szagolgatom, amikor éppen nincs inspirációm. Ennek nagyon jó illata van! Körbe vesznek a szagok. A zene befolyásolja az embert, az ízek is nagyban, de engem maximálisan. Általában, mielőtt festeni kezdek, akkor a bűvkörömben egy kevés terpentint szétlocsolok. Ez az illat inspirál” – árulta el.

Megosztotta a hallgatósággal, hogy az egyetem utolsó évében volt egy fantasztikus megrendelése, amikor Ravasz Marian barátja, dunaszerdahelyi építész a dióspatonyi templomon dolgozott. “Felhívott, hogy éppen olyan templombelsőt alakított ki, ami kifejezetten az én rajzos, vonalas lelkivilágomnak kedvezne. Elvállalom ezt a 14 stációt? – kérdezte. Valahogy így kezdődött a szakrális művészi pályafutásom. Ezer örömmel vállaltam el. Amikor beleástam magam a témába, rájöttem arra, a 14 állomás valójában az emberi életútról, annak különböző állomásairól szól, s így felfedeztem benne magamat. Hoppá!
Nagy átéléssel sikerült elkészíteni a 14 képet, mely könyv formájában is megjelent. Pásztor Lorenzo plébános barátom mondta, hogy amikor belépett, úgy szíven ütötte, hogy könnyezett. Pedig nem az a sírós fajta. Ez olyan érdekes dolog” – idézte fel.

Jankovics Marcell: egy műalkotás valójában akkor jön létre, amikor befogadóra talál

Majd így folytatta: “Méry Gábor barátom úgy döntött, akire szintén nagy hatással volt, hogy kiadja ezeket a stációkat könyvalakban. Megkérte Jankovics Marcellt, hogy írjon előszót a könyvhöz. Első reakciója az volt, hagyjál békén mindenféle gyütt-menttel! Nem feltétlenül így, de ehhez hasonló módon fejezte ki magát. Később, miután barátok lettünk, elmondta nekem, Gabi erősködött. Aki őt ismeri, tudja, milyen rámenős! Végül beleegyezett, hogy küldje el a képeket. Amikor megkapta, elhatározta, mégis ír a kötethez előszót. Addig még soha nem találkoztunk, mégis az előszó olyan lett, mintha gyermekkorom óta ismert volna. Mintha a térdén lovagoltam volna, amikor az ember először eszméletre ébred, annyira pontos meghatározásai voltak. A szöveg jóval hosszabb, mint ami a könyvbe bekerült.

Akinek megvan a Stáció c. könyv, abban olvashatja, hogy Jankovics kifejti, egy műalkotás valójában akkor jön létre, amikor befogadóra talál. E nélkül ez csak festékkel összekent vászon, csupán próbálkozás.

Az, hogy Lorenzónal és Jankovicsnál befogadóra talált, ez nagyszerű érzés volt. Aki képzőművész, az tudja, hogy egyfolytában az elismerésért kunyerál mindenki közülünk. Állandóan ezt hajkurásszuk.

Mint minden képzőművész, mihelyst elkészül valami, azonnal látja a hibáit. Én is észrevettem, a könyvet azóta ki sem nyitottam ki, mert láttam a hibákat. Az a gondolat született meg bennem, hej, ha én átfesthetném! És eljött az alkalom, hogy ezt átfesthettem a restei templomban. Erre maximálisan büszke vagyok” – mondta.

Majd másfél órán keresztül vetítette a képeket, és mondta élményeit, megfigyeléseit, tépelődéseit.

“Az átfestett képek inkább jellemzőek rám”

„Minden egyes stációt életem egyes különböző hatása befolyásolt. Ahogy először hatott rám József Attila, Ady Endre, Nagy László és még lehetne sorolni. (…) József Attila szerint, az ember végül kifejezetten „homokos,/ szomorú, vizes síkra ér,/ szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél.” (Reménytelenül)

Az átfestett képek inkább jellemzőek rám, mint az előzőek, mert azok a dióspatonyi képek átfestéséből születtek. Jézus találkozik Máriával, de két dimenzióban vannak. Egymásra néznek, de mégsem. Egymás felé irányul a tekintetük, arányaikban is jók lennének, de nincsenek együtt. A férfi és a női jellemről szól ez az egész, meg arról, amit Michelangelo felfedezett a Pietában, hogy Mária széttárja a kezét: elengedi. Pontosan ez az, amikor látjuk az út szélén a kereszteket. Amikor valaki balesetet szenved, kiteszik a keresztet, és nem engedik el” – idézte fel.

Erről eszébe jutott egy történet: “Egy motoros baráton összetörte magát a villanyoszlopnál, azóta már eltelt vagy húsz év, és a mai napig rakják ki a koszorúkat, a mécseseket. Még most sem engedték el! El kell engedni! Igen. Valahogy én úgy fogtam fel. Ezek szubjektív igazságok. Ne vegyétek úgy, hogy az igazság birtokában vagyok, hiszen ez szubjektív véleményem. Ez elég gyakran változik. Én nem az a típusú ember vagyok, aki megrögzötten ragaszkodik az elveihez azért, mert azt hiszi, hogy azok határozzák meg” – mondta.

Kifejtette: “Olyan világban élünk, hogy este elolvasok egy könyvrészletet, rájövök, hogy amit délelőtt mondtam, az hülyeség. Nem fogok hozzá ragaszkodni. Ez a szabadságomba belefér. Én szabad ember vagyok, engem nem köthetnek le sem elvek, sem semmi más egyéb.”

Jankovics Marcell: Szabó Ottó képsorozata a bizonyosság számomra, hogy van kortárs művész

„Csak kevesen vannak – írta művészetéről Jankovics Marcell -, akiket mélyen érint a hús másik természete: a szenvedés. Azok a művészek…, akik az emberi test – és lélek! – fájdalmát, a halál rettenetét próbálják megragadni, kevesen vannak, de ők a legnagyobbak. Hívő művész számára nincs nagyobb kihívás, mint megérteni, érzékeltetni valamit Jézus, az ember szenvedéséből. (…) Alig akad az elmúlt három évszázadban vallásos tárgyú mű, mely, ha megrendíteni nem is tud, de legalább megindítana. (…) Lehet, hogy bennem van a hiba? Talán mégsem. Szabó Ottó képsorozata a bizonyosság számomra. Megnyugtató bizonyosság afelől, hogy még van bennem érzékenység, még megnyugtatóbb bizonyossága annak, hogy van kortárs művész, ráadásul magyar és fiatal, aki képes megrendíteni a »Fájdalmak férfia« kálváriájával.”

Így húsvét előtt érdemes ezt a kötetet forgatni! Szabó Ottónak pedig sok erőt és ihletet kívánunk a következő 50 évhez!