59748 1

Tóth László tréfás-varázslatos prózameséinek, vidám történeteinek, mű- és népmese feldolgozásainak összefoglaló gyűjteménye Az ellopott nagymama és további régi-új mesék címmel jelent meg tavaly decemberben a Kalligram Kiadó gondozásában.
Nem mindennapi kincseskamrába léphetünk be, ha kinyitjuk ezt a könyvet: Tóth László évtizedeken át gyűjtögetett, csiszolgatott, fényesített gyémántjaival találjuk magunkat szembe. Nem tudunk egykönnyen betelni a csodákkal, egyfolytában azon gondolkodunk, van-e olyan mesefajta, amit a szerző még ne próbált volna ki, amiben ne lenne járatos, amit ne tudott volna feltölteni új ötletekkel. Már „belépéskor” egy párbeszéd-mese fogad bennünket, felüdít a szójáték-mese, elbűvöl a csalimese, elszórakoztat a verses mese, megnevettet a nyelv-mese, elgondolkodtat a fantasztikus mesenovella, felhők és csillagok közé emelnek az égi mesék, elringatnak az újragondolt népmesék, hogy a lírai mesét, a mindrámát, a varázsmesét, a ravaszul visszájára fordított történeteket már ne is említsük.

Az első fejezet főhőse a falánk kisegér, akivel először Az elvarázsolt varázsló (Lilium Aurum, 2007) című kötetben találkozhatott az olvasó, aki most is sajnálja, hogy csak hét mese szól erről az igazán nem mindennapi étvággyal rendelkező kis állatról, de aztán kénytelen beletörődni, hogy az a meseszereplő, aki egyszer három suszterszéket is lenyelt, mi több: egy dombot – erdőstül, legelőstül és legelésző birkanyájastul, mi több: a juhászt juhászkutyástul, mi több: egy templomot tornyostul-harangostul, nos egy ilyen folyton-ehetnék teremtmény előbb vagy utóbb, de hat mese után biztosan megeszi a hetediket, még egészen fiatalon, ötlet korában, s mi csak örülhetünk, hogy az írót meghagyja nekünk.

A második fejezet címe: Aki a tükörben van. Az itt szereplő tizenhárom mesét a Lyuk az égen (Madách, 1995) című könyvben olvashattuk először. A mesélő szerepét itt már többször gyerekek veszik át (vélhetően az író lányai), Tóth László az ő szemükön, gondolataikon, szavaikon keresztül szemléli a világot, kommentálja a hétköznapok furcsaságait. Márpedig a vérbeli, igazi mesemondó mindenben meglátja a mesét, a mese lehetőségét, a „csodát”, a különlegeset, az izgalmasat. Ahogy Csukás István élvezetes történetet kanyarít egy kifolyt tintapaca, egy körömolló, egy ruhaszárítókötél vagy egy szebb időket is látott szamovár köré, úgy Kiskata és Julijul édesapjának is megindítja a fantáziáját szinte bármi: az április 1. a naptárban, egy szekrény („Látszólag nincsen rajta semmi különös; pontosan ugyanolyan, mint a többi szekrény, amelyik pontosan ugyanilyen”), egy tükör, egy szánkó („Csak a szánkók bírják a kisfiúk hosszú útjait”), a nagymama háza, a Banán utca, ahol minden banánból van, vagy a síparadicsom szóösszetétel, amely valóban érdekesen hangzik, s ez-az beleképzelhető. A képzelet felidézi a tárgyak lelkét, akinek jó a képzelőereje, annak varázsereje van. Ezek a mesék pedig, úgy gondolom, élnek, hiszen lelkük van. Ihletettek. Kiskata hirtelen odatoppan apu elé, és… Világok teremtése kezdődik.

A harmadik fejezet címe Ákombákom, ez az 1980-ban a Madách Könyvkiadó gondozásában megjelent mesés-verses kötet teljes anyagát újraközli. Érdekessége, hogy Ripsz és Ropsz nevét a szerző visszaállította benne eredeti formájukba: Krikszre és Krakszra, melyet azért kellett megváltoztatnia, mert épp előkészítése idején jelent meg Dallos Jenő karikatúráinak Krix és Krax című kötete. Ákombákomra annak idején a karácsonyfám alatt találtam rá, emlékszem, mennyire lenyűgöztek az illusztrációk, amelyeket Varga Lajos és az akkor éppen nyolcesztendős fia, Varga Gábor készítettek közösen, de még inkább tetszett a vidám, szellemes történet, és az, hogy a mese szövegébe építve viszontláthattam a Kis Építő hasábjairól megismert játékos, jókedvű versikéket is. Az író a lányait teszi meg főszereplőnek a mesés kalandjátékban, a táblára rajzolt Ripsz és Ropsz csak úgy ripsz-ropsz (most már kriksz-kraksz) lelépnek onnét, s ha meglógnak is, mindezt nem nyomtalanul teszik, hiszen a fantázia Ákombákom birodalomban, a csodák földjén később rájuk is talál, s a mesélő kedvű író minket, olvasókat is beavat a két csibész, valamint Kiskata és Julijul egyszerre izgalmas és derűs csínytevéseibe. Nem mellékes, hogy 1981-ben a Duna Menti Tavasz bábjátszóinak seregszemléjét a dunaszerdahelyi Vajanský utcai alapiskola Százszorszép bábcsoportja nyerte meg az Ákombákom bábszínpadi adaptációjával. Tóth László magát a könyvet is a „vers-mese-játék” hármas megjelöléssel látta el, azaz annak anyagába már eleve belekomponálta egy majdani játék lehetőségét.

Énekel az ujjam… mondja a negyedik fejezet címe, Kiskata és Julijul újabb tizenhat jelenése következik. A lányok nem adják fel abbéli törekvésüket, hogy megértsék a felnőtteket, bár néha nem könnyű a dolgok ezekkel a nagyra nőtt gyerekekkel. Szerencsére apuval meg anyuval legalább szót lehet érteni. Ahogy a virágokkal is lehet beszélgetni – virágnyelven. A két lány ráadásul példaértékűen gondoskodik a szüleiről. Délelőtt elviszik anyut bevásárolni, megmagyarázzák apunak, ha esetleg valamit nem ért, vagy nem úgy érti, ahogy kellene. Kiskata ráadásul mesél is apunak, akinek „sürgősen be kell fejeznie az egyik munkáját, mert ha nem teszi, a szerkesztő bácsi mérges lesz, lévén a szerkesztő bácsik igen türelmetlen és mérges emberek, mást se tudnak, csak folyton molesztálni aput, aki ezért ott ül az íróasztalánál, töri a fejét, szegény, dolgozna, ám Kiskata ott áll mellette”, és be nem áll a szája, mesél, mesél. Vajon kire ütött ez a gyerek?

Az Ellopott nagymama és Az elvarázsolt varázsló című fejezetek tizenegy remekül megírt mesét vonultatnak fel olyan „klasszikus” szereplőkkel, mint az oroszlán, aki elhatározta, hogy ezentúl végtelenül tisztességesen és emberségesen fog viselkedni, vagy a Tolvajkirály, aki még saját magát is a többiek arcvonásaiból lopkodta össze, a hétfejű sárkány, akinek a nyolcadik feje láthatatlan, de szerepel itt a kedvencem is, egy gyöngyszem, A nadrág bosszúja, amely a láncmesék paródiája felől is olvasható. Az Égi mesék című fejezetből többek között megtudhatjuk, hogy hová lett a hold másik fele, honnan vette Göncöl a szekerét, sőt: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? A muzsik és a kőszikla című fejezet Ezópusz, Lev Tolsztoj, két gömöri magyar népmese és egy szlovák népmese nyomán mond újra ismert vagy kevésbé ismert történeteket. Ezekben az az igazán szenzációs és élvezetes, hogy Tóth László jól ismert mesemondói hangján szólalnak meg. Hallgassunk csak bele Ezópuszba: „Nem is hinné az ember, hogy olyasmi is megtörténhet, amiről az alábbi eset szól. Pedig megtörténhet, mi több, meg is történt. Talán magam is kételkednék benne, ha nem úgy olvastam volna az egészet. De olvastam, mert az esetet leírta valaki. Fehéren feketével. De mit is tudunk arról, hogy kitől származik ez az írás? Bizony nem mástól, mint az egykor oly híres-nevezetes varázslótól, aki valamilyen tragikus véletlen folytán elvarázsolta magát. A varázsló ugyanis titkos naplót vezetett, amelybe följegyezte a jelesebb varázslatait. Hogyan jutottam e napló birtokába? Sehogy.” Érdekes, hogy Ezópusz meséje így visszautal Tóth László meséjére, hivatkozik rá, belőle indul ki, és az olvasó sem különálló tényező immár, ott lakik benne a könyvben, nem találja a kijáratot a kincsesbarlangból, zsebét nehéz drágakövek húzzák, nem is akar már hazamenni, családtagnak érzi magát, többé nem szabadulhat. Egri Mónika rajzai igencsak figyelemreméltóak, nem gyorsan rápillantósak és továbblapozósak, hanem bájosak és nézegetősek, marasztalják még az olvasót, akár a kötet meséi. Visszahajtogatósak, ártatlan, tűnődő szemlélővé visszavarázsolósak.

Tóth László azon kevés íróink egyike, akik szinte tökéletesen rá tudnak hangolódni a gyermeki lélekre, annak gondolkodásmódjára, logikájára, gondolatfűzéseire, talán azért, mert maguk is maradéktalanul meg tudták őrizni magukban a gyermeket, a gyermekit. Tóth László meséinek varázsereje van. Ő az elvarázsolt varázsló. Szerencsére nem villanyvasalóvá varázsolta el magát, hanem Az ellopott nagymama és további régi-új mesék szerzőjévé.

Z. Németh István, Felvidék.ma