Bartók a magyarságot körülvevő népek zenéjének is kiváló kutatója, s egyben őt tekinthetjük a kelet-európai népzenetudomány megalapítójának.
Értékes népzenei anyagot gyűjtött a Hont megyei szlovákság körében is. A Slovenské ľudové piesne című kiadvány harmadik kötete /Béla Bartók: Slovenské ľudové piesne III. Bratislava, 1970./, például több mint kétszáz olyan dalt tartalmaz, melyet Bartók errefelé jegyzett le. Kár, hogy a gondosan szerkesztett kötetnek a német mellett nincs magyar összefoglalója és kísérő szövege. A kiadvány azóta 2007-ben újra megjelent.
Kutatónk 1906-tól gyűjtött szlovák népdalokat, ám a honti szlovákok közé csak 1913-ban jutott el. Ebben nagy segítségére volt Samuel Bobál egyházmaróti evangélikus lelkész, akivel Bartók több levelet is váltott. Egy 1912. december 16-án keltezett leveléből például kiderül, hogy már az 1910-es kanászhangversenyen is találkozott Ipolyságon egy megyebeli szlovák dudással: „Tót dudással pedig Ipolyságon találkoztam 2 év előtt“.
Talán Bobál lehetett az, aki Bartók figyelmét felhívta a vidék csodálatos dalaira és gazdag folklórkincsére. S amint az az egyik Bartók-levélből ugyancsak kiderül, az Ipolysághoz közeli szlovák falucska papja meg is hívta a kutatót Marótra: „Főtisztelendő Uram! Nagyon köszönöm szíves sorait. Becses meghívásának jan. 2-án tehetek eleget, mikor is az esti vonattal érnék Egeg-Szalatnyára.“ /A leveleket lásd a Bartók Béla családi levelei című kiadványban. Szerk.: Ifj. Bartók Béla. Budapest, 1981./
Akkor még Ipolyságot meg lehetett Budapestről vonattal is közelíteni, innen pedig tovább lehetett utazni észak felé, Zólyom irányába. Egeg-Szalatnya vasútállomása volt Egyházmaróttól a legközelebbi megálló. Mindössze néhány kilométerre volt az innen északnyugatra fekvő községtől. Bartók ezért arra kérte Bobált, küldjön érte kocsit (szekeret), s a „kocsira legyen olyan kegyes valami takarófélét adni, ha hideg lenne“. Népzenekutatónk ekkor három és fél napot töltött a faluban. Bár Bobál javasolt egy másik gyűjtést is a közeli Lissón, erre 1913-ban nem került sor. Hogy miért, az szintén kiderül a levelezésből: „Inkább kevesebb, esetleg csak egy faluval foglalkoznék, de annál alaposabban, semmint sokkal és felületesen“. Azt is megírja Bobálnak, hogy legjobb „parasztházban“ gyűjteni, mert az „uri házban, iskolában, paplakban“ a parasztemberek „feszélyezve vannak“.
Nem sikerült kiderítenünk, pontosan hányszor járt Bartók Maróton. Első levelében említi, hogy húsvét után (1913-ban) szeretne még egyszer itt gyűjteni. Egy újabb ide írt levélben viszont arról értesülünk, hogy a tervezett út elmaradt. Ám már az első kiszállás után is örömmel újságolja, hogy „Egyházmarótról valószínűleg 100 dallam lesz új anyag“. Az is kiderül a levelekből, hogy Bartók munkatársának szerette volna megnyerni a lelkészt: „Nagyon örülnék, ha Főtisztelendő Úr hajlandó volna a szöveges rész rendezésére illetve átvizsgálására úgy, hogy ebben az esetben mintegy kettőnknek neve alatt jelenne meg a mű“. Tulajdonképpen a Túrócszentmártonból visszakapott Bartók-kéziratról van szó, melyet a szerző Prágába akart kiadás céljából küldeni.
A maróti paphoz írt harmadik levelében már 180 letisztázott itteni dalt emleget, s kéri barátját a „szöveg-folytatások kiegészítésére“, illetve a leírtak „revíziójára“. Ebből arra is következtethetünk, hogy a szlovák nyelv ekkor már nem volt teljesen idegen Bartók számára. Továbbá az is kiderül, hogy a kutató, a két Marótról (Egyházmarót, Apátmarót. Ma Hontianske Moravce néven szerepel a két egyesített település.) egy népzenei monográfiát szándékozott kiadni. Az összeállítás tervét talán a világháború kitörése akadályozta meg. /Lásd részletesebben: Csáky K., 1981. 26-29.p./
1913. november 3-án Rákosmkeresztúrról további levelet küld Bartók Marótra, melyben újabb gyűjtésének tervezett időpontját is megjelöli ( 1913. nov. 21.), ám nem tudjuk, ez megvalósult-e. Viszont egy 1914 januári időpontot is emleget itt, s az biztos, hogy ebben az évben még eljutott e vidékre, hisz a Slovenské ľudové piesne című kiadványban találunk több adatközlést is ebből az esztendőből. Minden valószínűség szerint ekkor járt zeneszerzőnk Lissón meg a többi szlovák falucskában is.
A Bobálhoz írt negyedik s talán utolsó levelében Bartók az első maróti gyűjtés „letisztázott“ kéziratát kéri a plébánostól. S a szakmai dolgok mellett másról is szót ejt itt. Aggodalommal figyeli például a háború miatt a marótiak sorsát is, amikor így ír: „Nagy-e a szomorúság Maróton a háború miatt? Sajnálom a jó asszonykákat, az énekeseimet, akiknek biztosan mindnek valakije ott van a háborúban. Vajon eljutok-e még valaha gyűjteni közéjük?“ Talán sosem került már sor erre, de megmaradt a munka eredménye, s Bartók szellemének tisztelete a Hont megyei szlovák településen.
Jómagam 1981. január 31-én jártam először Bartók nyomában Egyházmaróton Móser Zoltán magyarországi író, fotóművész, Olsvai Imre, az MTA Népzenekutató Csoportjának tudományos munkatársa és Villányi Péter néprajzkutató társaságában. Azok közül, akik egykor Bartóknak is énekeltek, már nem sikerült sokkal találkoznunk. Amikor például Zuzana Kuzmová után kutattunk, kiderült, hogy már ő sem volt az élők sorában.
Kuzmová 1913-ban mindössze tizenkilenc éves volt, s az akkor énekelt dalok közül tőle kilencet közölt a Slovenské ľudové piesne című válogatás. Élt még viszont Kuzmová 1917-ben született fia, Juraj Kuzma, aki abban a házban lakott, amelyben Bartók először gyűjtött Maróton. Ide hívta össze Bobál lelkész a maróti nőket, s az „elsőházban“ készültek a fonográffelvételek.
Nem élt már Ján Siksa sem, akitől négy dalt jegyez az említett gyűjtemény. Ő harmincnyolc éves volt 1913-ban, s az első világháborúban vesztette életét. Idős lánya, illetve a család tagjai kegyelettel őrizték azt a lemezt, melyet a Matica slovenská készített a Bartók-felvételről, s a család is megkapta azt. Hálával gondolnak ezért a nagy zeneszerzőre is.
Megtaláltuk viszont Bartók legfiatalabb maróti adatközlőjét, Anka Kuzmovát, a már említett Zuzana Kuzmová húgát, aki tizenegy évesen énekelt egy dalt Bartóknak. Csak nagy-nagy unszolásra volt hajlandó azt nekünk is előadni, mivel ottjártunk előtt néhány héttel halt meg a férje. Mint kiderült, az Išli dioča na vodu kezdetű hétstrófás szerelmi dal 1913-tól szinte változatlanul élt az adatközlő ajkán, aki azt egykor édesanyjától tanulta.
A nyolcvan éves asszony a népzenekutatóról is mondott néhány szót: „Bartók magyar volt. Nagy magyar ember Pestről. Én még akkor kislány voltam. Kuzmáékhoz (Azazhogy akkor még hozzájuk, Anka Kuzmová-Pešková ugyanis ottjártunkkor már nem a régi szülői házban élt.) a szenyior úr hívására asszonyok jöttek össze. Anka Paulinová is ott volt. Én csak egyet énekeltem.“ Majd így folytatta érdeklődésünkre visszaemlékezését az idős asszony: „Emlékszem Bartók masinájára. Olyan nagy tölcsére volt.“
A legtöbb dalt, számszerint tizenegyet, az ötvenöt éves Anna Keľhovától vette fonográfra Bartók. A legidősebb énekes pedig az akkor hatvanéves Zuzana Krajčová volt. Természetesen látogatásunkkor már ők is rég a temetőben pihentek.
A közeli Lissó szintén szlovák evangélikus település. Itt 1914-ben gyűjtött Bartók, általában idősebb adatközlőktől, mint Maróton. Az említett gyűjtemény kilenc itteni énekestől mintegy hatvan dalt tartalmaz. Legtöbbet az akkor huszonnyolc éves Zuzana Vicianová énekelt: tizenkét dalt egyedül, harminchármat pedig Anka Pivarčovával közösen. A régi énekesekből Lissón már senki sem élt az 1980-as évek elején. Egyházmaróti gyűjtésünk során viszont találkoztam Zuzana Balogovával, Zuzana Vicianová lányával, aki Lissóról Marótra ment férjhez, s édesanyja emlékeit így idézte: „Az anyám emlegette, amikor még lány voltam, hogy jött az a Bartók a szenyior úrhoz. A szenyior úr mondta anyámnak, hogy gyorsan gyere, Zuzka, jössz hozzánk. Minek hív engem, szenyior úr? – kérdezte anyám. – Csak gyere hozzánk, fogsz énekelni! (…) A plébánián énekeltek. Anyám emlegette, hogy olyan nagy tölcsérféleség volt ott. Ő nagyon szégyenkezett, mert olyan pikánsak is voltak a dalban. A szenyior úr meg biztatta, hogy csak nyugodtan mondja.“
„Bartók becsületes ember volt. Gyenge alkatú. Tudott szlovákul is.”
Zuzana Balogová aztán szinte minden dalt elénekelt, melyet annak idején édesanyjától tanult. Előadása, illetve az előadott dalai azonban már lényegesen különböztek az anyjáétól. Éneklése nem tükrözte a dallamok ősiségét, a népies előadásmódot. Előadásán olykor a nóta és a sláger hatása érződött. Természetes akadt arra is példa, amikor a régi népdal elevenült élt tovább az utód ajkán.
Az 1914-es egyházmaróti gyűjtésből a Bartók összeállította szlovák kiadvány további hatvan dalt tartalmaz. A tizennégy énekes közül ottjártamkor már csak a nyolcvanéves Mária Čásárová élt.
Tizenöt évesen Bartóknak a Keď som išou okolo vás című dalt énekelte. 1981 októberében nekem már nem tudta a dalt előadni, de azt elmondta, hogy Bobál szenyior úr 1905-ben jött a faluba, és nagyon rendes ember volt. Bartókért ő maga ment kocsival a közeli szalatnyai vasútállomásra. Čásárová 1914-ben a paplakban énekelt, ahol többen is voltak.
Ő így idézte emlékeit: „Bartók becsületes ember volt. Gyenge alkatú. Tudott szlovákul is. Rendesen beszélt velünk szlovákul, mert akkor nem mindenki tudott magyarul, csak akit taníttattak. Egyenként énekeltünk neki, talán kétszer is…“
A Slovenské ľudové piesne II. kötete Berencsfaluban és Bakabányán gyűjtött dalokat is tartalmaz. Az előbbi faluból tizenhármat, az utóbbiból hatot őriz a könyv. Hogy ezeken a helyeken mikor, milyen körülmények közt gyűjtött Bartók, nem tudjuk. Ennek felderítése tehát a jövő feladata lesz.
