Dr. Papp Vilmos lelkipásztor, tiszteletbeli teológiai doktor, tudós prédikátor, közíró – aki szoros kapcsolatot ápolt a Felvidékkel, különösen Gömörországgal – életének 84. esztendejében, 2016. március 15-én hazatért Megváltó Urához. Temetése Bajánsenyén volt március 30-án. A búcsúvétel szolgálatát, s a vigasztalás Igéit Steinbach József dunántúli püspök hirdette. Életéről, bajánsenyei, majd kőbányai szolgálatáról, s egész magyar református népünket építő lelkipásztorkodásáról Szakál Péter, az Őrségi Református Egyházmegye esperese adott vázlatképet. A síri liturgiát Szakál Zoltán helybeli lelkipásztor vezette. A közel 40 palástos lelkipásztor és nagyszámú végtisztességtévő gyülekezet előtt a Magyar Református Presbiteri Szövetség és lapja, a Presbiter szerkesztőbizottsága nevében, melynek Dr. Papp Vilmos 25 éven át legtermékenyebb szerzője volt, Dr. Békefy Lajos PhD, a lap felelős szerkesztője emlékezett meg e kivételesen gazdag életmű sok tanulsággal szolgáló írásos, publicisztikai örökségéről. Alábbiakban – a szerző engedélyével – ezt az értékelő megemlékezést közöljük.
A Magyar Református Presbiteri Szövetség Elnöksége, a Presbiter c. lap szerkesztőbizottsága és sok ezer Olvasója nevében főszerkesztő lelkipásztorként Dr. Szilágyi Sándor elnök úrral és Apostagi Zoltán szerkesztőségi tagunkkal nem csak búcsúzni jöttünk. Hanem hálát adni Istennek és Megváltó Krisztusunknak, s köszönetet mondani Isten színe előtt Dr. Papp Vilmos atyánkért, testvérünkért, a tudós magyar református prédikátort, a magyar református publicisztika ezredeséért.
A református újságírás ezredese volt ő valóban, hiszen az ötvenes évek eleje óta ezernél több írással mentett, teremtett magyar református szellemi értékeket, mentette kálvinista értékeinket. Tudósi, lelkipásztori, igehirdetői szolgálatának gazdag magvetéséről máskor emlékezünk meg.
Az ezernél több írásból lapunkban (Presbiter – szerk. megj.) 339 jelent meg, ezekből közel tíz nagyszerű és keresett, Kárpát-medence-szerte olvasott kötetté testesült. Isten akaratából 150 szerkesztőbizottsági ülésen imádkoztuk át, vitattuk meg egyházunk múltjának és jelenének sok áldott és nem kevés gyászos, szomorú pillanatát. És közben csodáltuk hatalmas, mindig valami újjal meglepő tudását. Mindebből egy páratlanul értékes személyiség képe vésődött bele szívünkbe.
Cikkeiben, könyveiben írt és vallott a legszentebb szolgálatról, meg persze önmagáról is. Első kötetei között volt a Légy Kőszikla és a Krisztus jó vitéze. És – micsoda kegyelem! – ő lett közben kősziklává és Krisztus szabad szolgájává, akit sem megfélemlíteni, sem megtörni nem lehetett. Hiába következett be a teológiai tanársegédségből a kivetés Őrségbe, a sokszor útját keresztező állami és püspöki praktikák szégyenletes sora, Papp Vilmos egyre inkább Papp Vilmossá vált. Az alkotások révén megélt ellenállás, a minőség reformációjának, a jóért, igazért, hitért, hazáért protestálásnak az élő jelképévé vált. Krisztus ügyéért, népéért felgerjedt szívű sziklaemberré gyúrta őt az isteni Kéz.
Neki a Kerka-mente és Bajánsenye nem a száműzetés, hanem a kiteljesedő, egész magyarságunkat emelni akaró hatalmas szellemi misszió megindulásának és megvalósításának drága helyszínévé vált. És a hű, kerka-menti papleánykával, tanítónővel kiteljesedő családi életének forrásvidéke is.
Az Őrségben kezdte meg szellemi őrállását a vártán. Első cikke a Presbiterben is Őrségről és Felsőőrről szólt. Meg arról, hogy a mélyben is lehet gyönyörűen énekelni az Úrnak, s észrevenni, hogy az egyszerű emberekben tisztaság, istenszeretet, nemzet és egyházfenntartó őserő él, amire lehet házat, hazát és jövőt építeni. Miközben Kárpát-medence zarándokprédikátora és tudósítója lett, mindig ugyanoda tért vissza: Bajánsenye lett számára a világ közepe.
Még kőbányai lelkészkedése, ott is renováló, lelkeket és orgonát, templomot újító, csinosító pásztorkodása közben is. Tíz sorozata lapunkban nem csak bámulatos alkotóerejét dicséri, hanem elsősorban arról szól, hogy volt közöttünk valaki, aki élte Kós Károly testamentumát: „Figyelmeztető, kiáltó szóvá lenni, ez a cél, mert ami igazság, az nem hal meg bizonyára”. Mezőség, Kalotaszeg, Gömörország, Délvidék, Kárpátalja utazásainak és tudósításainak helyszíne, ahová jóval hetven fölött is fáradhatatlanul utazott autóján. És közben ötven portrét rajzolt meg emlékezetes presbiterekről.
Nélküle, s a 20. századi gályarab prédikátorokról szóló Presbiter-beli cikkei nélkül még most is agyonhallgatott lenne nem egy prédikátorsors, akiket vagy a román vagy a szovjet, vagy az ateista hazai államhatalom és a velük elvtelenül lepaktált egyházi vezetés tiport meg, vagy küldött halálba. Vagy ellenállásuk, hitbeli törhetetlenségük Jézus Krisztus jó vitézeivé formálta őket. Gulyás Lajosok, Soos Gézák, Kövy Zsoltok és mások, mintegy 30 lelkészsors tárult fel oknyomozó írásaiban. A Hétköznapi hitvallókban pedig bajánsenyei és kerkamenti egyszerű és bölcs parasztemberek, az egyház tartóoszlopai különös történetei bizonyították kálvinista népünk életerejét.
20 írásban részletezte tanító érthetőséggel a presbiter sokrétű munkamezejét. A negyven prédikátor Moldova György-i világa nem született volna meg Papp Vilmos és Bajánsenye nélkül, ahol, a parókián sok ezer kötetes könyvtára különlegességeivel ő segítette az írói alkotást. Nem véletlenül lett öt kötetes sorozatának ez a címe: 41 prédikátor. Isten végtelen jósága és kifürkészhetetlen gondviselése megadta neki a legszebb búcsúzást e földi terektől és teendőktől. Kettős értelemben is. Lapunkban egyik nemrég zárult sorozatának a témája az Agg Simeon gazdag hagyatéka volt. Igen, Papp Vilmos szemei látták Isten üdvösségét, hisszük, az utolsó pillanatban minden korábbinál fényesebben és vonzóbban. És lelki kitüntetés volt az, hogy nemzeti ünnepünkön, március 15-én mehetett haza minden élők útján. Lehet ennél méltóbb beteljesülése egy, a magyarságért, a magyar reformátusságért Isten oltárára odatett pásztor, magyarság-misszionárius, tanító prédikátor, felelős írástudó életének?
Pályája, zarándokútja során kevés elismerés érte. Minden szerkesztőségi ülésünkön ezért részesítettük őt a tőlünk telhető legnagyobb megbecsülésben, tiszteletben. Tudjuk, Marosvásárhely egykori építő főgondnokával vallotta: „Magam sem hálára, sem dicsőségre nem tartok igényt. Megelégszem a híven végzett munka tudatával”. Fájó, hogy olyan világban élünk, ahol nem mindig azok kapják a kitüntető megbecsülést, akik igazából rászolgálnak arra. De mindennél vigasztalóbb, hogy nem emberi dicséretért és elismerésért futunk, küzdünk, szolgálunk, hanem hogy egyszer Urunk felettünk is kimondja: Jól van, jó és hű szolgám…
Az emmausi tanítványokhoz hasonlóan gerjedezett, lángolt Dr. Papp Vilmos szíve, amikor beszélt vele Jézus az úton – sok-sok évtizeden át. Krisztusért mindhalálig lángoló szívű, felháborodásodban is fegyelmezett drága Testvérünk, Atyánk, alázatos sziklaember: közösségünk most veszi át Tőled a stafétabotot, s az apostolok tintájába mártott tollat. Olyan drága szellemi-lelki, magyar kálvinista örökséget kaptunk Tőled, hogy ez igen sokra kötelez minket. Csak egyet kérhetünk Urunktól: áldja meg és fordítsa lapunk, szövetségünk, egész magyar református népünk javára mindazt, amit és ahogyan Isten dicsőségére létrehoztál. Isten Veled, sziklaember, Jézus Krisztus jó vitéze, Kedves Vili Bátyánk! Könyörülj rajtunk Urunk, Szentlelked által, hogy méltatlanná ne váljunk ehhez a drága örökséghez!
