Gaudeamus igitur, iuvenes dum sumus… Ezt az elnyűhetetlen éneket dúdolva vonulnak a diákok osztályról osztályra. Azok, akik pár napon belül érettségi vizsgát tesznek. Vállukon batyu, kezükben virág. Arcukon némi megilletődöttség is látszódik. Talán van bennük egy szemernyi félelem is, nemcsak a vizsgáktól, sokkal inkább az azután következő nagy ismeretlentől. A nagybetűs élettől!
A ballagó diákok tömegeit nézve, akarva-akaratlan eszembe jut, vajon hánynak alakul a további sorsa úgy, ahogy szeretné? Ki jut be az áhított egyetemre? Kinek sikerül „megcsípni” az álomállást? Tizenkilenc éves fejjel még nehéz tisztán látni a jövőt. Ilyen idős korban az ember még nem tudja igazán, mi az, amivel a kenyerét szeretné keresni. A felnőtté válás része, hogy keressük a helyünket a világban, a Nap alatt. De a nagy kérdés, hogy megtaláljuk-e, és mikor?
Rég elmúltak azok az idők, amikor az érettségi bizonyítvány biztos belépőt jelentett valamilyen munkahelyre. Mindenkinek jutott munka, még ha nem is éppen az, amilyenről álmodozott. Ma már az egyetemi diploma megszerezése után sem „jár” senkinek egy jól fizető állás. A legtöbb esetben hetekig-hónapokig tartó keresgélés, életrajzírás, e-mailezés következik. S a végén sokszor egy olyan munkakör, amihez az érettségi is bőven elegendő lett volna, vagy esetleg külföldön próbálni szerencsét.
A kormány szintén felismerte, hogy fiataljaink boldogulásának, itthon maradásának feltétele, hogy olyan szakmát kapjanak a kezükbe, amivel az iskola befejezése után nagyobb eséllyel tudnak elhelyezkedni. Vissza kell adni a szakma becsületét! Egyelőre annyi látszik, hogy a duális képzéssel valami elkezdődött, de még beletelik néhány évbe, míg láthatóvá és mérhetővé válnak az eredmények.
A fiatal végzősök boldogulását segítené, ha középiskoláink és főiskoláink is figyelembe vennék a munkaerőpiac követelményeit. S olyan szakembereket képeznének, akikre a jövőben szükség lesz. Mert a trendek, hogy merre tartunk, azok azért látszódnak. Nem lehet azzal takarózni, hogy minden változik. Miért képezzük pedagógusok ezreit évente, ha egyre kevesebb a diák, és iskolákat zárnak be? Ezt csúnyán fogalmazva „munkanélküli-gyártásnak” is nevezhetjük. Miért nem annyi és olyan pedagógust képezünk, akikre a jövőben szükség lesz?
A fiatalokban szerencsére még megvan az a rugalmasság, az újra való nyitottság és lendület, amely a boldoguláshoz szükséges. Ezért remélhetőleg közülük sokan – állami és szülői segítséggel – akár vállalkozóként is boldogulni tudnak. Ha kipattan az isteni szikra, megszületik egy ötlet, utána már csak tovább kell gondolni a lehetőségeket. Ha többen összefognak, csapatban „játszanak”, sokkal könnyebb.
Walt Disney is megmondta, amit meg tudtunk álmodni, azt meg is tudjuk tenni. S hallgatva a most érettségiző, netán már egyetemista, vagy pályakezdő fiatalokat, jóleső érzéssel tölthet el bennünket, hogy többségük szerencsére önállóan és felelősen gondolkodó, jövőjét tervező emberke. Vinni fogják valamire, ha nem adják fel.
