Amióta eszemet tudom, május kilencedike volt a győzelem napja. Merthogy a dicső Vörös Hadsereg akkor szabadította föl Prágát, s ezáltal ért véget a II. világháború. Aztán egy nappal előrébb hozták az ünnepet, mivel a németek a feltétel nélküli megadást már május 8-án aláírták. Majd a győzelem napja is a fasizmus fölötti győzelem napjává minősült át, a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg dicsősége viszont nem halványult, csak Sztálin elvtárs, a bölcs vezér, nagyszerű hadvezér, népeink atyja stb. neve (és főleg a sok szépítő jelző) maradt ki némileg az egészből.

Egyébként az alkalomhoz tartozó emlékművekhez, szovjet katonák sírjaihoz továbbra is elzarándokolnak az illetékesek megbecsülésük és hálájuk jeléül.
Meglepő ez, de így van. Mert az igaz ugyan, hogy a fasizmust – hagyományos értelemben katonailag – legyőzték, na de ez nem kizárólag a Szovjetunió érdeme.

S mi, akik e győzelem eredményeit „élvezhettük”, vagy jobban mondva élvezni kényszerültünk, ugyan miféle hasznot húzhattunk ebből? Nem azokról beszélek, akik idejében színt váltottak barnáról vörösre, s gárdistából partizánok lettek. Nekünk, mindennapi embereknek miféle győzelem jutott?

A Nyugat volt olyan kedves, és már Jaltában Sztálinnak ajándékozott minket az érdekszféra „igazságos”, „méltányos” megvonásával – csakhogy ezzel a véres II. világháborúnak ugyan vége lett, a hidegháborúval azonban folytatódott, a sztálinizmusnak való kiszolgáltatásunk által, amely – valljuk csak be – mindenféle ruszofil és posztszovjet szerelem nyílt vagy rejtett szellőztetésével máig tart. Hiába is tagadná bárki: még mindig felszabadulásról van szó, még mindig a fasizmus alóli felszabadulást ünnepeljük, mintha ezáltal teljesült volna a boldogság minden föltétele, amiért hálásak lehetünk a Szovjetuniónak.

Igen, ezt a csöbörből vödörbe való „átváltozást” nevezzük máig felszabadulásnak. Pedig itt semmi felszabadítás nem történt.

Az történt, hogy az egyik totális elnyomó rendszer elsöpörte a másikat és a helyébe lépett,

s ahelyett, hogy megteremtette volna a normális élet föltételeit, még azt is fejre állította, ami még valahogy működött: a gazdaságot (és vezette be a szocialista tervgazdálkodást).

Így lettünk vazallusok, a Führer helyett a Szovjetuniót, Sztálin elvtársat és a kommunista pártot éltettük, mert éltetni kellett. És elnevezték ezt az egészet felszabadulásnak, hálakoszorúkkal halmozván el a szovjet emlékműveket, s halmozzuk el máig, amiért olyan hálásak vagyunk. Hogy függő viszonyban lehetünk, hogy ősi értékeink: erkölcsünk, hitünk, nemzeti büszkeségünk, kultúránk idegen oltárokon enyészhet.

Nem volna jobb május 8-át inkább a béke napjává tenni? Mert akkor, 1945. május 8-án egy csúnya háborúnak ugyan vége lett, de béke akkor – és azóta sem – még nem született. Mert nem elég a fegyverek békéje. A lélek békéjére is szükség van – arra leginkább. Igazán győzni csak akkor tudunk majd.