Ha a Korpona-patak völgyében Ipolyságtól északi irányba vesszük utunkat, a három Túr községet barangolhatjuk be.
Püspöki Nagy Péter történész az Ipolyság a tatárjárás évszázadaiban című tanulmányában (Irodalmi Szemle, 1976/3) e településekről az alábbiakat írja: „Valamikor a X–XI. században »Ság« föld észak felé túlment a »Túr« nevű hegyen. Ság földnek a Túr hegytől északra eső részein a Hontpázmány nemzetség tagjai közt a XI–XIII. században lefolyó birtokviszályok három Túr – Felső-, Közép és Kistúr – keletkezését vonták maguk után. Ezek az új alapítású faluk még hosszú időn át őrizték ősi nevüket, a Ságot.”
Maga a TÚR név 1156-ban fordul elő először okiratos formában. A helységet, mint a Hontpázmány nembeli Túri család és más köznemesek birtokát közepes jövedelmű faluként jegyezték akkor, s tizedét az esztergomi érsek átengedte a káptalannak. A helynév valószínűleg puszta személynévből keletkezett magyar névadással.
A későbbi három Túr községet a régi monográfiák magyar faluként emlegetik. Az 1890-es népszámlálás Felsőtúron 492 lakost jegyzett, s ebből mindössze 8 volt a szlovák, 2 pedig német. Középtúr 346 lakosából huszonketten vallották magukat szlováknak. Kistúron 291-en éltek: 266 magyar és 25 szlovák. A történelmi sorsfordulók a lakosság keveredését is felgyorsították. 1900 előtt az uradalmi birtokokon bukkant fel több idegen, főleg a megye északi feléből jöttek ide szlovák pásztoremberek.
Trianon után kolonisták kaptak bőven földet az uradalmi birtokokból. A második világégés után a jobb magyar gazdákat száműzték Csehországba, illetve az Ipolyon túlra. S érkeztek újabb idegenek: szereztek földet, kúriát egyaránt. Hiszen ezekből akadt bőven a Korpona-patak-völgyi falvakban. A ki- és betelepítettek nevét hosszan tartana itt felsorolni. Talán ennek is az eredménye, hogy Felsőtúrnak ma már csak 67,95 %-a magyar nemzetiségű, a Nagytúrként szereplő Közép- és Kistúrnak pedig még ennél is kevesebb magyar polgára van /60,75 %/.
FELSŐTÚR dézsmáját is Márton érsek engedte át 1156-ban az esztergomi káptalannak. Szerepelt a pápai tizedszedők 1332–37. évi jegyzékében is. A XV. században a Vajda és a Jánoki családok voltak a falu birtokosai. Később a Beniczkyek, a Horváthok, a Pongráczok, a Nedeczkyek és mások a helység urai.
KÖZÉPTÚR ma összevont közigazgatás alá tartozik Kistúrral, s hivatalosan Nagytúrként szerepel. Szent Márton tiszteletére szentelt temploma 1260 körül épült későromán stílusban. Az értékes Árpád-kori műemléktemplom 1938-ban természeti katasztrófa áldozata lett: a Korpona-patak hatalmas áradása következtében a part közelében épült hosszanti, sima mennyezetű hajórész teljesen leomlott. Azóta a hajó alapjai is a föld alá kerültek, s a templom a mai napig nem épült fel, ám helyette a két falu határán egy új Isten házát szenteltek nemrégiben.
Feltehetően a faluban birtokos Thury nemzetségből származott s itt született a híres törökverő, Thury György /1519–1571/. E tájon tanulta a fegyverforgatás tudományát is.
KISTÚR földesurai a XIX. században a megye jó nevű családjai, a Palásthyak, a Kalocsák és a Kappelek voltak. Ivánka Lászlónak a XIX. században szép kúriája volt itt. Az U alakú kétszárnyas épület valószínűleg korábban épült későbarokk stílusban. Utoljára Somogyi Béla vármegyei főjegyző, Hont utolsó alispánja lakott benne, akinek gazdag műgyűjteménye volt. A falu szecessziós kastélya az 1900-as évek elején épült, utoljára Platty Márta lakott benne.
A nagy földi szellemének ápolása a három településen
Többször elmondtam és leírtam már, hogy Thury György cselekedetei, emberi magatartása máig ható példa lehet. Sajnos, ennek ellenére alig-alig őrizték emlékét szülőföldjén. Mindez azonban már a múlté, 1997 advent utolsó hetében Thury jelképesen visszatért a Korpona-patak völgyi tájra.
Malagyi József akkori túri plébános kezdeményezésére Felsőtúr plébániatemplomában, illetve Középtúr és Kistúr imaházában emléktáblát lepleztek le tiszteletére. (Ma a két imaház helyett már Nagytúrnak (Kistúr és Középtúr egyesülésből jött létre) is van temploma.)
A táblákon az alábbi szöveg olvasható: „E föld szülötte THURY GYÖRGY (1519-1571)/ a török kor hős kapitánya/ a kereszténység védelmezője/ európai hírű bajvívó”.
Ebből az alkalomból a szentmise után mindhárom helyen e sorok írója tartott méltató és buzdító előadást. Azt kívánta többek közt, hogy Thury György szelleme ragyogja be a falvak otthonait, az otthonok lakóinak szívét. Árassza rájuk az Isten Thury szelleme által a jó példát: erősítse őket, emberségükben, hitükben és magyarságukban. Mert a közösség, amely nagy fiait megbecsüli, önmagát is felmagasztalja. A közösség, amely múltja emlékeit ápolja, egyben jövőjét is biztosítja.
Ki is nekünk Thury György, s mit illik róla tudnunk?
445 éve (1571) hunyt el a Hont megyei Középtúr községben született (1519) kiváló hazafi és európai hírű bajvívó, a kereszténység védelmezője, Thury György.
Az ismert történész és piarista tanár, Takáts Sándor írta egyik tanulmányában jeles szülöttünk kapcsán az alábbiakat: „Nemzeti küzdelmeinknek nem az ide-oda ingadozó és megalkuvó politikusaink, hanem a szegény végbeliek a vezetői. A végbeli vitézek küzdő népe éleszti föl földünkön a nemzeti lelkesedést s teremti meg a nemzeti ébredést. A végbeliekben él és ég a hazaszeretet legjobban.” (Takáts Sándor: A nagy Thury György. In: Régi magyar kapitányok és generálisok. Budapest, 1922. 43. p.)
Ilyen végbeli ember volt a XVI. században a tájainkról indult Thury, a „vitézi korszak egyik legnagyobb bajnoka” is. Nem csoda, hisz ősei már az Árpádok idejében vitézkedtek. A nagyapa, Miklós Mátyás seregében lett „dicsőséges vitéz”. De nagy hadi érdemeket szerzett édesapja is.
György a hadi pályát közlegényként kezdte a közeli Ság várában. Nemsokára huszárfőlegény, majd huszártiszt lett. Vitézségével kitüntette magát Léván, a szalkai viadalban és a palásti csatában is.
1552-ben már Léva főkapitánya, 1558-tól pedig Palota várát vigyázta. Derekasan védte e helyet; tetteit a nagy költő, Zrínyi is megénekelte. 1571-ben Kanizsa kapitányaként életét áldozta hazájáért és a kereszténységért.
Valamennyi egykorú történetíró „emberséges embernek mondja őt, akiről jót sokat, de rosszat semmit se mondhatni. (…) Minden ízében magyar ember volt ő, aki egyesítette magában mindazt, ami az embert igazi magyarrá és nemzeti hőssé teszi. Egyenes és szókimondó ember ő, aki a kétszínűséget soha nem ismerte. Minden szavában, minden tettében, megcsillan az egyenesség és a nyíltság. Amit szívében hordoz, az van a nyelvén is. Rátartó és büszke az ellenséggel szemben, de szerény és alázatos az övéi között. Jobb bajtársat nála keresni sem lehetett. Minden vitézét testvérének, felebarátjának tartja.” (Takáts, 46. p.)
A régi magyar históriákat idézve Bogdán István is ír róla, aki megemlíti, hogy Thury „az állandó hadakozás, vérontás ellenére sem durvult el. A kardja alatt szolgálókban: vitézeiben, jobbágyaiban is meglátta az embert. Az adott lehetőség szerint mindig gondoskodott róluk, védte érdekeiket ahelyett, hogy bőrükön gazdagodott volna. (…) Egyenes, szókimondó, mégis nyájas, jó kedélyű és még jobb szívű, nagy híre ellenére is kevélység nélküli, közvetlen, szerény férfi. Emberséges ember, aki a becsületnél és a tisztességnél a hit és a haza szeretetét tartotta nagyobb erénynek. S ahogyan szerette a kettőt, úgy gyűlölte a hit és a haza ellenségét…” (Bogdán István: Régi magyar históriák. Budapest, 1980. 100. p.)
Thury György méltán foglal helyet az olyan vitézek sorában, mint Szondi György, Dobó István vagy Zrínyi Miklós. A maroknyi kanizsai őrség élén ő is tudta, hogy rongyos vitézeivel képtelen megállítani a több ezres török sereget. De nem keseredett el, nem futamodott meg. Példájával és hitével adott lelket katonáiba.
„S bár – mint Takáts Sándor könyvében olvassuk — érezte, hogy parányi serege nem bír a törökkel, Istenébe helyezé bizalmát s kész volt nemzetéért vérét ontani. Utolsó óráiban is arra gondolt, hogy Istene megbocsájtja a nemzet bűneit, látván az ártatlanok mód nélkül való szenvedését. Lantosa, aki utolsó óráiban is mellette volt, ily szókat ad az ajkára: „Uram, uram! Seregöknek Istene/ Megharagudtál az te népeidre./ Tekints most ez nyomorult nemzetre,/ És fordíts haragodat kegyelömre, // Én értetök nem szánom életömet,/ Kiontani mai napon vérömet,/ Letaglalni szegényökért testömet,/ Érettök közikbe viszöm fejömet.// Csak te vagy Uram az én bátorságom,/ Az ellenség ellen az én pajzsom,/ Ha kevesen vagyunk, te benned bízom,/ Hogy a te nevedben öket megbírom! ” ( Takács, 106.p.)
