Bény, a haldokló falu.

A 2015-ös tanévben bezártak egy magyar kisiskolát régiónkban, Bényben. Azóta is sokan siratjuk és hiányát sajnos még az idő sem feledteti el, mert nemcsak kampánytéma volt a hazai kisiskolák sorsa, hanem máig is napi politikai és oktatási probléma.

Vannak falvak, ahol féltve és aggódva figyelik az új kormány lépéseit a témával kapcsolatban, van, ahol a végsőkig kitartanak, és ha kell, akkor segítséget kérnek. Van persze olyan falu is, ahol közömbösek a helyi kisiskola sorsa iránt, arra való hivatkozással, hogy sokba kerül, nem lesz miből fenntartani, stb. (Csak remélni merem, hogy az ilyen gondolkodású önkormányzatból van kevesebb.)

Bényben „önként és dalolva” (gondolom többségi szavazattal) döntött úgy a helyi önkormányzat, élén a polgármesterrel (akinek kampányában pedig szerepelt a kisiskolák megmentése), hogy bezárják a helyi iskola kapuját.

Volt iskola, nincs iskola! A kisdiákok szétszéledtek a környező települések iskoláiba, legmesszebb talán Zselízre és Párkányba utaznak. Vannak szülők, akik ezt nem is bánják, úgy gondolván, hogy egy nagy iskola csak többet nyújt a gyermeküknek.

Így aztán 2015 szeptemberében már nem nyíltak meg a 135 éves iskolaépület kapui a faluban, és idén június végén sem csendül fel a vidám gyermekkacaj az iskola udvarán.

Sőt, a 2016-os tanév végére már az iskola épületének is a hűlt helye maradt csak. Mert alig egy év alatt az egykori, részben egyházi, részben községi telket és az épületet eladták a tulajdonosok a Jednota Fogyasztási Szövetkezetnek. Ahogy megegyezésre került a sor, az élelmesebb és rászoruló lakosok elhordták a berendezést, s mára már nyoma sincs az épületnek. Pedig az elmúlt évtizedekben megkezdték a felújítását is, ablakcserével, gázművesítéssel. A Jednota régi üzletét állítólag bezárják (van még élelmiszerbolt a faluban). Helyette egy új, korszerű, szép üzletben vásárolhatnak majd – biztatják a lakosságot.

Az egykori Esztergom vármegye történelmi jelentőségű települése (a legenda szerint Szent István királyt itt ütötték lovaggá, ennek emlékére a 90-es évek elején a történet színpadi feldolgozását is bemutatták a helyiek, néhai Csókás Feri bácsi jóvoltából) több mint 1000 lakost (ebből 200 szlovák) számláló falu hihetetlen mélypontra jutott.

Igaz, hogy felújították a 70-es években épített kultúrházat, a közelmúltban a XI. századi híres műemléktemplom és rotunda mellé építettek egy szabadtéri színpadot, de 2011-ben bezárták a községi könyvtárat (ezt nemrég panaszolta a járási szakelőadó, a könyveket a szomszédos kisebb falu polgármestere mentette meg), 2015 őszén pedig immár megszüntették a falu iskoláját és az épületet is eladták (önként és nem kényszerből). Legalább iskolamúzeumnak mentették volna meg, de ez fel sem merült. Az egykor gazdag hagyományokkal rendelkező falunak nincs hagyományőrző csoportja (tizenöt évvel ezelőtt még három volt), és a gyönyörű népviseletet is alig van, aki felvegye.

Mint ismeretes, a bényi Kutacska zarándokhelyként is ismeretes volt a múltban, nemcsak a régióban, hanem távolabbi vidékeken egyaránt. A zarándokhely megvan, most is készültek ide Érsekújvár, Zoboralja környékéről, de már második éve a templom falai közé szorul az évről-évre kevesebb zarándok, pedig jó állapotban állnak még a stációk, amelyeket a környékbeli falvak állíttattak egykor hálájuk jeléül e búcsújáró helyre.

Miért is írtam le mindezt? Nem bényi lakosként miért is siratom én a bényi iskolát? Mert nekünk a szülőföldünk a hazánk, itt ez a táj, ahol születtek elődeink, és örökségül hagytak ránk templomot, iskolát, temetőt, hagyományokat, anyanyelvet, kultúrát, s hitet, reményt, útmutatást, hogy mindezt tovább kell adnunk. Nekünk nincs jogunk mindezt lerombolni, mert ezek tartottak meg bennünket.

Senkit nem akarok bántani ezzel az írással, csak egy jajkiáltásként küldöm az éterbe: ne tegyük semmivé a múltunkat. Elődeink mentették, óvták a múlt értékeit, mi is tartozunk ennyivel a gyermekeinknek, unokáinknak.

Ez nem magánügy, és nem egy falu ügye, hanem közügy és közérdek.

Van tehát egy falu. Egy olyan falu, ahol (önként) megszüntették a helyi könyvtárat. Ahol tavaly már nem nyílt meg a történelem folyamán mindig is működő iskola – holott kisdiák is volt elég. Ahová már lassan a zarándokok sem járnak az egykor lelket, szívet erősítő kegyhelyhez. Ahol a helyi rendezvényeken már nem szerepel kurta szoknyás kisgyermek és felnőtt, mert csoport sincs. Ez nem egy falu magánügye, ez egy nép, egy tájegység haldoklása. A csönd, ami mindezt körülveszi, vészt jelző!