Skrabski Fruzsina filmrendezővel, újságíróval, a Három Királyfi, Három Királylány mozgalom vezetőjével a család és a munka egyensúlyáról, a gyermekvállaláshoz vezető rögös útról, a lombikprogramról, a vágyak beteljesüléséről és az élethez szükséges alázatról jelent meg beszélgetés a családháló.hu-n. Részletek Vajda Boglárka interjújából:
“Családháló: Április 4-én volt négy éve, hogy Édesanyád, Kopp Mária meghalt. Ő a tudásával sokat adott nekünk, magyaroknak, mondhatjuk, hogy a szívén viselte a magyar nép sorsát, elsődlegesen a gyerekvállalás kérdését. Milyen édesanya volt? A sok munka ellenére tudott elég időt veletek tölteni? Te is édesanya vagy. Miként látod: mennyire lehet egyensúlyt teremteni az anyaság és a hivatás között? Ő mennyire volt erre képes?
Skrabski Fruzsina: Nem éreztem soha ebből hátrányt. Abban nőttem fel, hogy mindig dolgozott. Én nagyon bújós voltam, amire nekem szükségem volt, azt megkaptam. Esténként újságot vagy könyvet olvasott és akkor én mindig odabújtam hozzá, ő meg vakargatta a hátamat. Szüntelenül számíthattam rá. Ha szükségét éreztem mindig ott volt, és velem foglalkozott. Félretette a munkáját, ha bementem hozzá. Soha nem történt meg, hogy más fontosabb volt számára, mint mi.
(…)
CSH: Mennyire élnek azok a programok, szervezetek, amiket életében létrehozott, elindított? A Három királyfi, Három királylány mozgalom, a Népesedési kerekasztal stb.
SF: Abszolút megy tovább, és „él” mindegyik. A Magatartástudományi Intézet viszi az örökségét, a munkáját. A halála után is kiadtak egy kötetet. A tudományos munkája nagy erőkkel folytatódik.
A mozgalomnál pedig, amíg anyukám élt addig nem voltam túl aktív, pedig a férjem, Mészáros Dávid és a szüleim alapították, és Dávid finanszírozta a mozgalom munkatársait. Nekem akkor még nem volt gyerekem, ezért nehezen éltem meg. Amikor pedig meghalt anyukám, akkor úgy éreztem, hogy ez is meghalhat, és nem szabad hagynom. Így Székely Andrással és Vígh Józseffel újraindítottuk. Kitaláltunk stratégiákat arra, hogy miként működhet jól.
Ez nem a fő tevékenységem, elsősorban nem ezzel foglalkozom. Rábízom kicsit mamára és az a hihetetlen benne, hogy abszolút megy és érzem a jelenlétét és a segítségét.
Amikor mama meghalt több oldalról biztattak, nagyon sokan megkerestek és támogattak. Azt éreztem, hogy ezt nem hagyhatom annyiban, vinnem kell tovább az örökséget.
CSH: Milyen lépéseket tettél a mozgalom fellendítésére?
SF: Megkerestem az összes frakcióvezetőt, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot, ezzel is azt akartam elérni, hogy független legyen a mozgalom. Valamennyien aláírták. Fantasztikus érzés volt, hogy mindenkitől igen választ kaptam.
Azóta is növekedünk, és mindig azt érzem, hogy óriási társadalmi erő van benne és mögötte.
A gondolatba és üzenetbe, hogy szülessen meg minden „kívánt gyermek”, ebbe nem lehet belekötni.
Ezt nem lehet csúfolni. Ez nem egy kritizálható gondolat.
Egyre többen csatlakoznak azóta is. Most már ismert a mozgalom. Az anyagi hátterét is meg kellett teremtenünk. Most stabilizálódott, lesz öt állandó munkatársunk is. Élő, létező, országos mozgalom leszünk. Remélem nemsokára több tízezer taggal.
Nemzetközi viszonylatban sincs ehhez hasonló szerveződés. Családszervezetek vannak, de a kívánt gyermekekért nincs más mozgalom, csak ez. Ez egy magyar unikum. Abban is gondolkodunk, hogy nemzetközi szintre UGYANCSAK nyissunk.
Nagy élmény ezzel foglalkozni.
CSH: A hazai demográfiai adatok azt mutatják: nagy a probléma. Egyre kevesebb gyermek születik. Mit gondolsz, hogyan segíthetünk az országon ezen a területen?
SF: Utánanéztünk, amikor indultunk, hogy mik azok, amik akadályozzák a fiatalokat, hogy gyereket vállaljanak. Ilyenek például a párkeresés, utána a család és a karrier összeegyeztetése, az anyagi biztonság megteremtése, a munkahelyi biztonság, aztán a válás problémája. Ezekre próbál a szervezet megoldást nyújtani. Társkereső oldalt indítottunk, népszerűsítő, segítő füzeteket adunk ki. Számos tartalmas programot szervezünk.
CSH: Közösségben az erő?
SF: Pontosan. Nem attól változik majd meg a hozzáállás, ha egy embert meggyőzünk. Olyan társkereső program kell például, ami egy kommunikációs tréninggel egybekötött. Szülőknek előadásokat szervezünk, amíg a gyerekekkel játszanak a többiek. Az a lényeg, hogy nem egyénileg tudunk hatni, a közösségekben lesznek változások. Például a mozgalom keretében adjuk a családbarát munkahely címet. Kimutatható, hogy azoknál a cégeknél, ahol bevezettek családbarát intézkedéseket, ha elkezdenek szülni a nők, ott ez hat a többiekre, ők is szülnek és családot vállalnak. A közösség hatása indít el egy ilyen folyamatot.
Sok kis közösséget akarunk létrehozni és a meglévőket támogatni, mert ezeknek lesz hatása. Ma már nem divat az, ami a szüleinknél, hogy az egyetem alatt szültek a fiatalok.
Hiszek benne azonban, ha megalakul egy közösség az egyetemen, ahol elkezdenek gyereket vállalni a fiatalok, akkor kedvet kapnak a többiek is.
Ezen kívül nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a családot pozitív képként mutassuk be. Kisfilmekkel például, vagy a Kényszerszinglik című valóságshowval, ahol bebizonyítottuk, hogy ez a bulvár műfaj pozitív célra is használható.
A cél, hogy „menő” legyen az, hogy családunk van.
CSH: Hogy érzed, Édesanyád segíti a munkátokat?
SF: Abszolút segít. Nagyon vallásosak voltak a szüleim. Ebben nőttem fel. Az anyukám mindig mondta, hogy beszélgessek a nagyszüleimmel, akiket nem ismertem, úgyhogy ez beépült az életembe, hogy a halottakkal „kommunikálhatunk”. Amikor anyukám meghalt ez folytatódott.
„Együtt” irányítjuk a mozgalmat. Amikor sok idő elteltével kismama lettem, akkor mondtam neki, hogy most sokkal fontosabb a kisbabám, úgyhogy a segítségét kértem.
Szerveztem egy megbeszélést a mozgalomban résztvevőknek, ahová mindenkit elhívtam. Át akartam adni valakinek a feladatomat. Az egyik lány, Tordai Ágnes a program végén bejelentette, hogy van egy PR cége és ingyen – amíg én otthon vagyok – szervezi tovább a mozgalmat. Ekkor is éreztem anyukám jelenlétét. Ági egyébként azóta a mozgalom ügyvezetője lett. Sok ilyen helyzet van. Ez egy mozgalom. Amíg az emberek csatlakoznak hozzá, amíg az embereknek szüksége van rá, addig működik.
CSH: Térjünk át a gyerekvállalás kérdésére. Sokáig vártatok férjeddel a gyermekáldásra. Lujza végül lombikbabaként fogant. Mennyire viselt meg az a jó pár év, ami alatt nem jött össze a baba?
SF: Hosszú évek után jutottam el a lombik programig. Sokat próbálkoztunk, számtalan orvosnál voltam. Természetes úton is kezeltek. Semmi nem használt.
A lombik negyedik próbálkozásra sikerült. Előtte a tíz év volt nagyon nehéz, amíg csak a vágy volt bennünk. Én is ódzkodtam a lombiktól, és a férjem is elvi okokból. Igazán nem is tudtuk pontosan, miről szól a beavatkozás. Az volt az aggályunk például, hogy nem akartunk embriót megsemmisíteni. Nem ismertük a program részleteit.
Aztán amikor mindenen túl voltunk, és még nem jött össze a baba, akkor elmentem egy intézetbe. Korábban is már elmentünk, de akkor az az orvos nem volt megértő. Mikor mondtuk, hogy keresztények vagyunk, és ilyen szempontból közelítenénk a lombikhoz, elzárkózott. Nem magyarázott el semmit. Ha akkor a megfelelő emberhez kerülünk, akkor előrébb lennénk néhány évvel.
Akkor azonban ez kimaradt. Utána néhány év múlva visszamentünk egy keresztény orvoshoz. Nagyon sokat segített a döntésben Somfai Béla jezsuita bioetikus is, aki elmagyarázta részletesen, mi, hogy működik. Ha az életadás a cél és a család, akkor ez nem bűn. Ez volt a végső meggyőző erő.
Az egész időszak Lujza születése előtt nagyon nehéz volt, mert mindig is akartam gyereket. Az abortusz teljesen kizárt volt. 28 évesen házasodtunk össze a férjemmel, és akkor már nagyon szerettem volna gyereket. A nővérem egy évre rá házasodott és neki megszületett az első. Mi egy házban lakunk, ahol szüleim is laktak. Elképzeltük, hogy együtt babázunk, de ez nem jött össze, náluk születtek sorban a gyerekek, nálunk nem.
CSH: Nyíltan vállalod, hogy Lujza lombikbaba. Ebben a témában megkeresnek a kételkedő szülők? Tanácsért?
SF: Most sokan keresnek meg ezzel, én mindenkinek azt javaslom, hogy egyből menjenek lombikra. Ne húzzák az időt, ne várjanak éveket. Amit másként csináltam volna, hogy az elején elmegyek a programra.
(…)
CSH: Hogyan kezelted magadban a várakozás éveit, a férjeddel hogyan éltétek meg? Nehezítette a házasságotokat, vagy nem törte meg?
SF: Az én istenkapcsolatom soha nem az volt, hogy mit adott és mit nem adott. Alapvetően úgy érzem, hogy nagyon nagy szerencsém van más ismerőseimhez képest. Nagyon sokat kaptam: a gyerekkoromat, a szüleimet, a barátaimat, a férjemet, a testvéremet, azt, hogy a hobbim a munkám. Minden olyan jól alakult az életemben. Ez egy nehezebb helyzet volt, de most, hogy már gyermeket is kaptam, nagy áldás. Nincs is több kívánságom.
(…)
CSH: Az otthonszülésről mi a véleményed?
SF: Van barátnőm, aki otthon szült. Én jónak tartom az arányokat. Kellenek a kórházi körülmények. Ha már fejlett a technológia, szerintem élnünk kell vele. De akkora élmény volt az, hogy rám tették, hogy együtt aludtunk, hogy ez egy külön csoda. Láttam születést és halált is. Szerintem nagyon fontos, hogy ott legyünk, hogy átéljük ezeket a pillanatokat.
Abban egyetértek azokkal, akik támogatják az otthonszülést, hogy fontos, ne vigyék el a babát, rád rakják szülés után, meg, hogy az egészet ne a technika irányítsa, hiszen ez az élet legtermészetesebb dolga.”
Vajda Boglárka – Skrabski Fruzsina: „A cél, hogy „menő” legyen az, hogy családunk van.” (Forrás: családháló.hu)
