Míg a klímaváltozás, illetve az ember természetbe való jóvátehetetlen beavatkozásának következtében a Felvidéken is egyre több őshonos állatfaj került a kihalás határára, addig tapasztalható néhány ellenpélda is. Itt vannak például a hódpatkányok, azaz kissé „arisztokratikusabban” hangzó, spanyol eredetű nevükön a nutriák, amelyek az utóbbi időben a Duna mentén, de más helyeken is nagy mértékben elszaporodtak.
A gyakran mocsári hódként is emlegetett nagy termetű rágcsálók így nem tartoznak a fenyegetett, védelemre szoruló állatfajok közé. A természetjárók és horgászok a kisebb-nagyobb folyók, tavak partján olykor találkozhatnak ezekkel az akár hét-kilenc kilogrammnyi testtömegű prémes rágcsálókkal, amelyeket könnyű összetéveszteni a hasonló életkörnyezetet kedvelő hódokkal, illetve a pézsmapatkányokkal.
Ezek a véletlenszerű találkozások azonban rendszerint csak néhány pillanatig tartanak, mert a szárazon lassan és kissé esetlenül mozgó nutriák látása ugyan nem a legkiválóbb, de annál jobb a szaglásuk, és veszély esetén dörmögésszerű hangos morgással figyelmeztetik egymást a közeledő veszélyre, amely elől rögtön a vízbe vetik maguka, és azonnal alámerülnek. Ilyen meglepetésszerű pillanatokban természetjárásom során nekem is volt részem, az azonban már ritkábban adatott meg, hogy jókor jó helyen lévén, kedvező megfigyelési helyről hosszabb ideig is megleshessem, akár fényképezhessem is ezeket a mókás állatokat, amelyeket erőteljes törzs, hosszú, hengeres farok, rövid, vastag nyak és vaskos fej jellemez.
A szabad természetben a partoldalba üreget vájó és éjszaka, és olykor a nap egy részében is abban tartózkodó, a szárazra csak táplálkozáskor, illetve a vizes, mocsaras területen helyváltoztatáskor kijáró rágcsálókat húsukért és nem utolsósorban értékes bundájukért tenyésztik is az emberek. Ma már ugyan egyre kevesebb helyen, de Magyarországon és Kárpátalján még akadnak nutriatenyésztők. Bármily különös, a nutria finom rostú fehér húsa a nyúléval vetekszik és diétás ételnek számít. Az interneten akár nutriakolbászt is rendelhet, aki kedvet kapott erre a húskülönlegességre.
A nutria növényevő, igénytelen és ugyanakkor rendkívül szapora, így tartása, tenyésztése nem kíván különösebb szakértelmet, vagy befektetést. A tenyésztők szerint nem tartozik ugyan az értelmesebb állatok közé, de fogságban tartva idővel felismeri a gazdáját. Az idősebb korban elfogott nutriák meglehetősen agresszívak, nem fogadnak el ételt és elpusztulnak. Ez természetesen nem vonatkozik a tenyészetben született egyedekre, amelyek már kezesebbek és étel gyanánt akár a kenyeret is elfogyasztják.
Ha szerencsés véletlen folytán mocsaras területen, vagy vizek partján nutriákra bukkanunk és azok rögtön a vízbe vetik magukat – kíváncsiságunkat kielégítendő – néha elég, ha egy kis türelmet tanúsítunk és csendben tovább várakozunk, mert nagy valószínűséggel újra megjelennek. Ha lehetséges, arra ügyeljünk, hogy a szél járásával szemben foglaljuk el leshelyünket. S ha türelmünk nem jár sikerrel, sebaj, legközelebb már több tapasztalattal rendelkezve érdekes látványban lehet részünk…
