„Trianon óriási veszteség, de nagyobbnak tartom a kommunista diktatúrát, amely a mentális állapotát, lélektani gerincét törte ketté az embereknek” – vélekedik Bordás Sándor. A tanszékvezető főiskolai tanár, klinikai pszichológus, szociológus a Szabad Rádió vendége volt.

Mivel foglalkozik most, tanár úr?

Nemrég fejeztünk be egy három évig tartó kutatási folyamatot. A magyar kultúra történelmi traumáinak feldolgozottsága, vagy éppen fel nem dolgozottsága volt a munkánk tárgya. Feldolgoztuk-e Mohácsot, Trianont, 56-ot? Hat történelmi traumát vizsgáltunk egyénekre lebontva. Közösségünk történelmi tudata minden egyes emberben tükröződik, természetesen érdeklődési körének, szocializáltságának, iskolázottságának, személyiségi értékeinek megfelelően különböző módon és szinten.

Melyik hat történelmi traumáról van szó?

Tatárjárás, török hódoltság, 1848-as szabadságharc, Trianon, 1945-47-es kommunista hatalomátvétel, 1956-os forradalom. Vita volt, hogy betegyük-e a holokausztot is, aztán végül nem került fel a listára, mivel ennek nagyon nagy az élő jelenléte napjainkban is, és nem szerettük volna, ha a kérdőívünket elvitte volna az antiszemitizmus irányába. Ugyanígy kihagytuk 1989-et is, mivel azok a véleményformáló válaszadók (polgármesterek, lelkészek, tanárok, vállalkozók, közjegyzők, stb.) akik körében a vizsgálatunkat végeztük, ezt nem élték meg traumának.

Hogy lehet ma vizsgálni egy több száz évvel ezelőtt lezajlott esemény hatását?

Abból indultunk ki, hogy a kultúráknak van sajátos és kollektív emlékezete, amely nyomon követhető. Ezt szem előtt tartva vizsgáltuk kérdőíves és interjús módszerrel, hogy a magyar kultúrkört ért nagy történelmi traumák mennyire vannak jelen, mennyire élnek, és főképpen mennyire határozzák meg azt a mentális állapotot, amely ma jellemzi a magyar embert. Természetesen nem csak Magyarországon, hanem a Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és az Őrvidéken is kutattunk.

Kérdéseket tettek fel az embereknek a mohácsi vésszel kapcsolatban? Lehetséges ezzel kapcsolatban emlékezni valamire?

Több területen, több minőségi szektorra vetítve próbáltuk azt vizsgálni, hogy a válaszadó véleménye szerint mennyire él ez ma; mennyire gondolnak erre a válaszadó szerint az emberek; érzelmileg mekkora a hatása a magyarság számára; hozott-e valami pozitívumot?

A másik, ami nagyon fontos volt, hogy a Hofstede-féle társadalmi dimenziók szempontjából is vizsgáljuk a kultúránkat, azaz, hogy mennyire maszkulin vagy feminin egy társadalom; mennyire individualista vagy kollektivista; mennyire nyitott az új dolgokra; milyen az alá- és fölérendelődési viszony – például egy munkahelyen.

A munkahelyi főnök-beosztott viszony vizgálata miként függ össze a történelmi traumákkal?

Mi elsősorban a két előbb említett területre összpontosítottunk, azaz, hogy mennyire férfi vagy nőközpontú, illetve mennyire individualista vagy kollektivista a társadalom. Ez utóbbi kettősség nagyon határozottan meg is jelent a kutatásainkban, hiszen a magyar társadalomban a dualizmus korától egy nagyon erős iparosodás indult be, ami azt jelentette, hogy a társadalomban kialakultak az individuumok köré azok a javak, amelyekért az egyén felel, és ezáltal a személyiségének a fejlődését is az individualitás irányába tereli. Ezeket a jegyeket a magyar társadalom a dualizmus korától magán is hordozza. És ha ezt továbbfejlesztjük a traumáink irányába, akkor látjuk, hogy 1945-47-ben, a kommunista hatalomátvétellel az erősen individualista Magyarországra ráhúznak egy kollektivista szemléletet. Ezzel elveszik az önálló kezdeményezés lehetőségét, illetve, elvesznek egy még ennél is nagyobb szükségletet, nevezetesen az önmegvalósítás lehetőségét, amelyet a XX. századi humanisztikus pszichológia az ember legnagyobb szükségleteként ír le. Nem beszélve arról, hogy a dualizmustól a Horthy-korszakig Magyarországon egy rendkívül jól kiépült, és magánpénzből finanszírozott civil szféra alakult ki, amelyben nagyon sok ember önrealizációja teret kapott és valósult meg.

Tehát a kommunizmus „szemmel nem látható” fő bűne az volt, hogy nem tette lehetővé az emberek önálló kézdeményezését, illetve megszüntette az önmegvalósításuk lehetőségét?

A magam részéről azon a véleményen vagyok, hogy a magyar kultúra számára nem is annyira Trianon volt az óriási veszteség, bár nagyon nagy volt az is, de nagyobbnak tartom a kommunista diktatúrát, amely a mentális állapotát, lélektani gerincét törte ketté az embereknek azzal, hogy elvette az önrealizációs képességét. Látjuk ezt abban is, hogy 1950 és 1980 között Magyarország világelső volt az öngyilkosságok számában. A rendszerváltás, azaz ´89 után Magyarország visszaesett azonnal az öngyilkosság statisztikai mutatóiban a kilencedik helyre.

Ez nem csak azokat érintette, akik nem kaptak például vállalkozásra lehetőséget? A nagy többségnek úgy tűnt, hogy megfelel a „legvidámabb barakkban” élni.

Nyilván volt olyan réteg, amelyiknek a kommunista hatalomátvétel jól jött, de ha a már említett civil szférára gondolunk, akkor el kell mondani, hogy egyetlen tollvonással 1600 szervezetet számoltak fel 1946-ban, tehát az önmegvalósítás nem csak felsőbb vagy a vállalkozói réteg lehetőségeit zárta le, hanem egy sokkal szélesebb rétegét. Az viszont igaz, amit Dürkheim már az 1800-as évek végén megfogalmazott, hogy az hajlamosabb az öngyilkosságra, például egy gazdasági válság esetén, akinek van mit veszítenie. Az önrealizáció azonban társadalmi osztályoktól függetlenül mindenkinek a legfontosabb szükséglete, a Maslow-piramis csúcsán levő szükséglet.

Hogyan épül fel a Maslow-piramis?

Maslow a humanisztikus pszichológia jeles képviselője volt, és egy piramis szinten ábrázolja a szükségleti rendszerünket. A legalsó szinten vannak a fiziológiás szükségletek, majd ahogy haladunk felfelé, következik a biztonság, a szeretet, a megbecsülés igénye, majd a kognitív szükségletek (van-e és milyen lehetőségem van tanulni?), valamint az esztétikai szükségletek. És legvégül a piramis csúcsán helyezkedik el az önmegvalósítás, önrealizálás. Ez minden emberre érvényes, akár a gyalupad mellett áll, akár a vezérigazgatói székben ül. Ezek egyéni szükségletek és nem nagyon lehet osztályokban gondolkodni velük kapcsolatban. Az már csak következmény, hogy jó önrealizációs lehetőséggel többet érhet el valaki, mint mások, és így több a vesztenivalója, akár társadalmi szinten is, a jó név, a társadalomban megbecsült hely elvesztésének veszélye miatt. Ezért is gyakoriak az erre irányuló lejáratási kampányok például a politikában, ahol éppen ezt próbálják megkérdőjelezni, semmissé tenni, amit az ember azidáig elért.

(Bordás Sándor tanszékvezető főiskolai tanárt, klinikai pszichológust Somogyi Szilárd kérdezte. A beszélgetés teljes terjedelmében ITT hallgatható meg.)