Mostanság annyi cikket: hozzászólást, észrevételt, kommentárt, ilyen-olyan reagálást olvastunk a szlovákiai magyar iskolákkal kapcsolatban, hogy ember legyen a talpán, aki mindezt nyomon tudja követni. Mintha káosz kezdene kialakulni gondolkodásunkban, s az ellentmondások homályos útvesztői is fenyegetnének.
Olvashattunk már arrról régebben – mint azt magam is többször leírtam -, hogy – s ez prominens kormánypárti képviselőnk, iskolaügyi dolgozóink szájából hangzott el – csak a kétszázas létszámon felüli iskoláknak van jövőjük, létjogosultságuk. Aztán fordult az álláspont, és most elismerjük, hogy a kisiskola is lehet jó színvonalú, ezért a 4-6 gyerekkel működő alsó tagozatos oktatási intézményeket is meg kell menteni. Sürgetünk mentőövet, pénzügyi injekciót, mert – bár a törvényből kikerült az osztályok minimális létszámait szabályozó paragrafus – csak tűzoltás, amit a magyar képviselők elértek.
Azt is halljuk a jobb pozícióban lévő magyar iskolavezetőktől, hogy a szülők nem mindig bíznak a kisiskola létjogosultságában, mert az nem tudja kellőképpen felkészíteni a gyereket az alapiskola felső tagozatára. Egyik szakértőnk ugyan hozzáteszi, hogy ezek nagyon kemény szavak egy gyakorló iskolavezető részéről, bár ő is hangsúlyozza, hogy van olyan iskola, ahová a szülő azért nem adja a gyermekét, mert szerinte a helyi szlovák iskola jobb színvonalú.
Végre azt is elismerjük, hogy rosszak a demográfiai mutatóink, magyarán: nem születik elég gyerek családjainkban. Az okokat sajnos még mindig nem hangsúlyozzuk eléggé.
Aztán arra a nem elvetendő megállapításra jutunk, hogy versenyképes iskolák kellenek, s csak ezek tudnak megmenteni minket. Nekem pedig az az érzésem, hogy belegabalyodtunk bajainkba, s nem találjuk a kiutat, a józanság kapuit. Talán senki sem vonhatja kétségbe, hogy nagyon nagy gond iskolaügyünkben a gyermekek hiánya.
Egyelőre csak az alapiskolák ebből következő problémáit látjuk, de ez nemsokára veszélyeztetni fogja a középiskolákat és az egyetemeket is. Azt sem vitathatjuk, hogy csak úgy tudjuk megmenteni iskoláinkat, ha teszünk is értük valamit. Ez alatt azonban nemcsak a jobb anyagi támogatások kiharcolását, a tökéletes felszereltséget, a kiváló pedagógusgárda kialakítását értjük. Mert, hogy mindenütt minden tökéletes legyen, az hiú ábránd. Akárcsak az, hogy nálunk minden iskola a legmagasabb szinten álljon: sikeres, versenyképes, a szlovák iskolákat lehengerlő, mindenre lehetőséget nyújtó intézményként tevékenykedjen. Ugye ezt középiskoláinktól, egyetemeinktől sem tudjuk elvárni minden esetben? S ha rangsorolunk, lesznek mindig elsők és utolsók is.
Ne felejtsük el, a felvidéki magyarság sem csupa elit elméből áll. Akkor hogy lehetne csak a sikeres iskoláknak zöld utat engedni? Vajon mi lesz a zsengébb diákanyaggal, a kevésbé tehetséges gyermekekkel, akikből talán a szülő sem akar diplomatát, minisztert, főorvost, papot, tanárt, feltalálót nevelni? Ezeket melyik, milyen iskola felé fogjuk irányítani? Vagy hagyjuk, hogy elvesszenek magyarságunk számára?
Én is azt mondom: ne engedjük el a templomot és az iskolát! De legyen mindkettőben sokszínű nyáj, sokféle diák. Mert szükségünk van egymásra, ahogyan a gyarlóbb „oskolákra“ is. Ahová egyes gyermekek ugyanúgy szeretnek járni, és jól érzik magukat, mint mások a színvonalasabb helyen. Harcoljunk jogainkért, lehetőségeinkért az adott körülményeknek megfelelőn. Ki-ki a maga posztján tegyen meg mindent közösségért, s élje meg lelki békéjét és nyugalmát. Legyünk türelmesek, higgadtak és körültekintőek. Ne adjunk fel semmit könnyelműen, de ne dramatizáljuk jobban a dolgokat, mint ahogyan az indokolt lenne. Mert életünk is bonyolultabb annál, mint ahogyan azt gondolnánk!
