57073uj
Dobos László szobra Királyhelmecen

Dobos László atyai jó barátom volt nekem is. Többször találkoztam vele a Madách Kiadóban és a Csemadok KB tagjainak ülésein a szervezet pozsonyi székházában. De összefutottunk több országos rendezvényen, klubesten is. A vele való találkozás mindig élményszámba ment. Mert kevés ilyen karizmatikus embert ismertem köreinkben.

Akinek minden magyar számított, aki odafigyelt a fiatalabb alkotókra, kutatókra, mozgalmi emberekre. Aki érdeklődött a másik munkája, tevékenysége iránt, számontartotta felebarátját, annak munkáját. Aki tudott örülni a másik sikerének is, aki mert kiállni a nemes ügyet követők és szolgálók mellett; szeretettel közeledett a jószándékú emberekhez, lehetőségeihez mérten segítette munkálkodásukat.

Örömmel olvastam hát valamennyi írást, amely emlékének ápolásáról szólt. Közülük ki kell emelnem Máté László ama jegyzetét, melyben a szerző a Dobos László-i intelmekre hívja fel a figyelmet, magyarságunk jövőbeli sorsának alakulásához ad némi támpontot. Nem mellébeszél tehát, hanem konkrét, realizálható dolgokról, javaslatokról-tanácsokról szól. Hangsúlyozza többek közt, hogy Dobos László, aki sokat foglalkozott Trianonnal, írásaiban úgy szólt eme szerencsétlen eseményről, hogy „alaphangneme nem a gyász és a kiúttalanság volt, hanem a maradék sorok rendezésének a szándéka, közösségeink megerősítése, építése. Ott volt benne máig tanulságos figyelmeztetése is: Az újkori magyar történelem drámája: megosztottságunk…,önkezünkkel ássuk egymástól elválasztó árkainkat….”

Máté László rámutat a generációinkba bekódolt rossz traumákra; az egymás iránt gyakorolt megannyi negatív tulajdonságunkra: a bizalmatlanságra, a gyűlöletre és a gyanakvásra; az egymás ellen feszülésekre, a türelmetlenségre és az irigységre. Az ilyen negatív megnyilvánulásokat sorolhatnánk még tovább, említve például a féltékenységet, a mellőzést, a megbélyegzést, a kárörvendést; a csörtetést, a mindenáron érvényesülést, a kasztosodást.

Mint írja, s ezt érdemes újra idéznünk: „sok még a belénk szorult egymás iránti bizalmatlanság, gyanakvás, gyűlölet /…/. Mindennapjainkból hiányzik az egymás iránti türelem, odafigyelés, a nemzettársunk helyzetébe való beleélés képessége (empátia), egymás elfogadása és meghallgatása. Helyzetünk Nemeskürty István könyvcímére emlékeztet: Önfia vágta seb, illetve a saját farkába maró kígyót asszociálja.”

Máté szerint az emelkedő nemzet útjára kellene lépnünk, s kinőni a másodrendűség érzetéből. Ám az elsőre csak akkor kerülhet sor, ha szellemi fegyverzetünkkel felkészültekké válunk; jó erkölcseinkben megmaradunk, a gyermekáldást elfogadjuk.

A másodrendűségtől pedig csak úgy szabadulhatunk, ha lesz megfelelő önértékelésünk és önbecsülésünk, s elhisszük: nem vagyunk kisebbek sem az anyaországiaktól, sem attól a nemzettől, mellyel együtt élünk. Hiszen olykor mindkettőnél többek vagyunk például a nyelvek, kultúrák, történelmi hagyományok ismeretében.

Egy érdekes dologra is felhívja Máté a figyelmet. Asszimiláció helyett a disszimilációt hangoztatja. Erre pedig úgy kerülhet csak sor, ha a vegyes házasságokban a magyar apa vagy anya fontosnak tartja, hogy gyermekét saját anyanyelvére is megtanítsa, nemzetiségi mivoltát elfogadtassa társával. Vannak magyarok a tengereken, óceánokon túl is, népesebb és kiterjedtek államokban, mint Szlovákia, és nyelvüket ott is megtartják, megtartatják a magyarok.

Fel kell ismertetnünk szomszédainkkal, barátainkkal értékeinket, el kell fogadtatnunk magunkat a másikkal. Ehhez pedig nincs szükség erőszakra, de az önfeladás sem járható út.

Kapcsolódó cikkek