Egy memoár kötetet szeretnék bemutatni, Karol Sidor Vatikánsky denník (Vatikáni napló) című könyvét, amelyet az első Szlovák Állam egyik prominens képviselője írt, Andrej Hlinkának, a szlovák nemzet „atyjának” a patronáltja, a Slovak című napilap főszerkesztője. A szlovák ÚPN (Nemzeti Emlékezet Hivatala) adta ki a memoárok közt.
Karol Sidor naplójából árad a sértődöttség, hiszen vatikáni kiküldetését az otthoni politikából való száműzetésként értelmezte, minthogy az is volt. Patrónusának, Andrej Hlinkának a halála után ugyanis konfliktusba keveredett a Nemzeti Párt német orientációt képviselő szárnyával, amelyet dr. Jozef Tiso vezetett. Sidor ugyanis a kezdetektől meg volt róla győződve, hogy Németország ezt a háborút elveszíti. Ezért aztán a szlovák politikai életet is kritikusan figyelte.
És itt álljunk meg egy szóra. Ugyanis, a közép-európai történelem abszurditása, hogy két ország ugyanabban a szövetségben látja a megváltást – jóllehet homlokegyenest ellentétes reményekkel. Németország pedig nem habozott két szövetségesét egymás ellen kijátszani, ha érdekei úgy kívánták. Ez például máig ható tanulság, hogy milyen könnyű két kis népet egymásnak ugrasztani. A napló természetesen sűrűn emlegeti Magyarországot is, hiszen nemcsak szövetséges volt, de – és főként – állandó veszély is Szlovákia számára.
Sidor foglalkozik olyan elképzelésekkel is, amikről ma már talán csak a kutatók tudnak, de akkor beszédtéma volt. Minden sorából kiérződik, hogy félti Szlovákiát attól, hogy elveszítheti a nemrég megszerzett államiságát. Minden félelmét talán ez a mondat fejezi ki legjobban: „Csak nehogy Hitler odaadjon minket a magyaroknak!”
A vatikáni „száműzetést” felhasználta arra, hogy kapcsolatot tartson az emigrációban élő ellenzékkel. Levélváltások, személyes találkozások egész sorát örökítette meg a naplóban, de visszautasította az ajánlatot, hogy legyen az ellenzék vezére.
Felháborodott azon, hogy Lengyelország lerohanásában szlovák csapatok is részt vettek, és részvétét fejezte ki Papée-nek a Szentszékhez kinevezett lengyel követnek.
Diplomataként már csak azért se érezhette magát jól, mert egyetlen idegen nyelven se beszélt, és így a hivatalos eseményeken kívül nem tud személyes kapcsolatokat létesíteni. Ezt a naplóban is szóvá teszi: „Oh, ha tudnék valami idegen nyelvet!”
A magyar nyelvet viszont tökéletesen beszélte, hiszen iskoláit jórészt a monarchiában végezte. A követségre járatott többek között magyar újságokat is. Rómában elkezdett franciául tanulni, egy orosz grófnőtől.
Mivel a családja otthon maradt, gyakran járt haza, Szlovákiába, és ezeket az alkalmakat mindig arra is felhasználta, hogy barátaival találkozzon, akik hasonló politikai nézeteket vallottak, mint ő. Régi barátainak sose tudta megbocsájtani, hogy átálltak politikai ellenfeleinek a táborába.
Olyan könyvet mutatok be most a magyar olvasóknak, ami tudtommal magyarul még nem jelent meg, de tekintsék ezt figyelemfelhívásnak. Jelen sorok írója pedig megígéri, hogy mindent megtesz azért, hogy ezt a tanulságos könyvet megismertesse a magyar olvasókkal!
