Az Aranykert Bábszínház társulata tizenharmadik éve működik polgári társulásként Dunaszerdahelyen. Vezetőjével, Csepi Zsuzsával a bábszínház csodájáról, vetésről, aratásról, sült csirkékről és kockás abroszokról beszélgettünk.
Hogy kezdődött a kapcsolatod az Aranykerttel?
Még nyugdíjba vonulásom idején Pázmány Péter polgármester jelezte, hogy Dunaszerdahelyen szeretné a művelődési ház alagsorában lévő bábszínházat megtölteni tartalommal. Akkor már működött egy óvónőkből álló bábcsoport Elek Ica tanítónő vezetésével. Hívtak, hogy szívesen játszanának, csak nincs rendezőjük. Egy kicsit megijedtem, nagy kihívásnak tartottam, de egyúttal meg is örültem a lehetőségnek. Belevágtunk, a város vezetésétől akkoriban szép támogatást kaptunk. Polgári társulást hoztunk létre, ARANYKERT név alatt elkezdtünk működni. Mostanra már olyan szinten játszunk, hogy akár félprofi társulatként is dolgozhatnánk, ám ehhez bizony sokkal komolyabb anyagi támogatásra lenne szükség.
Akkor ez egy dunaszerdahelyi csapat?
Nem egészen. Polgári társulásként lakhelyemen, Nagyszarván van bejelentve, a szereplőket pedig „megörököltem” Dunaszerdahelyről és a környékbeli falvak óvodáiból. Heti egy alkalommal Dunaszerdahelyen próbálunk, a bábuk egy részét is ott tároljuk. Igen nagy az érdeklődés előadásaink iránt. Ki merem jelenteni, hogy Dunaszerdahelyen megélne egy félprofi bábszínház. A nyári hónapokat kivéve minden hónap első szombatjának délelőttjén játszunk. Legutóbbi előadásunk előtt már azon izgultam, ha még több néző jön, nem tudom hová leültetni őket, így is a nyolcvan férőhelyes teremben közel százan figyelték az előadásunkat.
Minden hónapban új darabot mutattok be?
Annyit azért nem tudunk produkálni, hiszen a profi győri Vaskakas is évente csak négy-öt darabot visz színre egy egész nagy társulattal, műhelyekkel, szaksegítőkkel. Igyekszünk a lehetőségeink szerint minden évben két-három új darabot színre vinni, rövidebbeket, hosszabakat, de felújítjuk a régebbi játékainkat is, hiszen a gyerekközönség változik. Műhelyünkben is van három darab, amelyik befejezésre vár. Az egyik egy régi előadásunk, a Rátóti csikótojás átdolgozása, amely nagyon humoros és igazából nem is gyermekműsor. Mivel társulatunkban nők vannak, kénytelenek voltunk a városatyákat városanyákra cserélni. Próbákon az a legélvezetesebb, amikor a darab kialakításakor jönnek a jobbnál jobb ötletek.
Tetszik, ahogy a társulatról beszélsz.
Ez természetes, hiszen a szereplők valamennyien igen tehetséges, kreatív pedagógusok, szép beszédű, jó énekhangú, igazi művészek. Pedig nagy részük még igazgató is, akiknek a sok adminisztratív munka, a kreditpont-szerzés mellett is jut ideje a játékra. Sajnos, én nem adhatok nekik kreditpontokat, pedig lelkemre, nagyon megérdemelnék. Hatan játszanak most, meg mi vagyunk ketten Misivel, a férjemmel. Férfi szereplő hiányzik, így gyakran Misi papát ugyancsak bevonjuk. Jómagam rendezgetek.
Misi bácsi a kellékes?
A mindenes, a technikus, a legszigorúbb bírálóm és ötletgazda is egyben.
A bábokat ki készíti?
Általában én. Segítenek a lányok is, de mivel a próbahelyiségen több csoport osztozik, az elkezdett műhelymunkát néha befejezetlenül haza kell hozni. A legtöbbször kasírozott, szép kosztümös bábokkal dolgozunk, vagy kesztyűssel, mindig a darabtól függően. Jaj, olyan csodálatos műfaj ez, hogy itt mindent meg lehet csinálni, és még azt is, amit nem. Sokszor megjelenik reggel a kapum előtt egy-egy zsák rongy, fejemet fogom, hogy hova is tegyem, de mikor kinyitom és belenézek, lelki szemeim előtt rögtön látom benne a lehetőséget. Ez már kóros állapot, hogy a bábok lassan kiszorítanak a házból.
Azelőtt volt gyermekcsoportod is.
Most nincsenek, de azelőtt Csibész-kedtem körülbelül tizenöt évig. Tavaly az alakulás harmincadik évfordulójára összehívtam az összes csibészemet, több mint száztizet egy fesztiválra. Azt játszattam el velük, amivel annak idején nagydíjasok lettünk Pesten, A kelekótya kiskakast Csukás Istvántól. Ezt a darabot szeretnénk az Aranykert Bábszínház Társulatával augusztusban elvinni az írónak Balatonszárszóra, meglepetésként. Ott szeretnénk felköszönteni Csukás Istvánt nyolcvanadik születésnapján. Ugyanakkor ott van már ötödik éve a Sárkányfesztivál. A Bűvös kendő című játékunkkal mi is részt veszünk rajta, igaz ez nem a Süsü, mert a mi sárkányunknak hét feje van.
Heten mozgatjátok?
Nem, az anyasárkányt és hét fejét egymaga mozgatja egy nagyon szép hölgy a leleményes testcseleivel.
Hogyan utaztok?
Az utánfutónkra ráfér az egész színház, és jön még két személykocsi. Jelenleg nyolcan utazunk, mert hárman anyasági szabadságon vannak. Ha látnád, az utazás maga egy szertartás. Hosszú út előtt három sült csirkét rendelünk egy kipróbált helyről, hogy az úgy legyen megsütve, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. A pihenőkön megállunk, megterítünk kockás abrosszal, jön a friss házi kenyér, a kovászos uborkám, Zsuzsa hozza a frissen sült túrós papsapkáját, meg a többiek a saját csodáikat. A sofőrök, akik kisbusszal szállítanak minket, mind azt szokták mondani: könyörgöm, ha legközelebb mentek, megint én szállíthassalak titeket!
Hogy alakult az idei szezonotok?
Már nem kell szétkürtölni, hogy mit játszunk, mert akkora az igény az előadásaink iránt, hogy sajnos, néha vissza is kell mondani a meghívást. Idén nem is voltunk még külföldön.
Dehogynem, hát Halásziban – igaz az nem külföld.
Igen, az nem külföld, Halászi azért érdekes, mert ott egy Nagymagyarról kitelepített pedagógus, Méri Vince bácsi alapította a bábszínházat. Jó kézügyessége volt, faragott, festett, felesége varrt. Mi kell több egy bábszínházhoz? Ráadásul a Jóisten küldött neki egy cseh vendéget, aki két éjszakán keresztül elmagyarázta neki a marionett bábok készítését, mozgatását. Aztán működtették a bábszínházat, amíg bírták. Utána a bábok felkerültek a padlásra pihenni. Az óvónők huszonöt éve megtalálták, leporolták, azóta báboznak, és évente fesztivált rendeznek, amelyen mindig megjelenünk. Húsz éve úgy döntöttem, hogy a szigetközi fesztiválra csallóközi fesztivállal felelünk.
Egy fesztiválból csináltatok kettőt.
Igen, és több csallóközi csoportot is sikerült bevonni. Idén, mivel kerek évfordulójuk volt a halásziaknak, és hidat nem tudtunk építeni, hogy gyorsan átérjünk, úgy gondoltuk, fákat viszünk.
Mi a történetük a fáknak?
A tölgyfa-csemetéket Szabó Jenő mérnök úrtól kaptuk, Dunaszerdahelyről. Jól is jött ki az egész, mert az ő meséjük épp egy kinyitható tölgyfáról szólt, amiben egy gonosz boszorkány lakott. Ezért úgy tudtuk átadni a tölgyfáinkat, hogy ezekben nem egy gonosz boszorkány, hanem egy jóindulatú csallóközi tündér lakik.
Mire készültök még?
Van három játékunk, az egyiket már régóta tolom magam előtt, egy szép lírai csallóközi tündérmese. Egy csallóközi legény elmegy tanulni egy idős mindentudó táltos emberhez, hogy megszerezze a világ tudományát. Az öregnek van egy könyve, amiben minden benne van, csakhogy ebbe bizony nem lehet bárkinek beletekintenie. De ehhez a történethez nem ilyen kapkodó élet kellene, hanem egy kicsit olyan magunkba fordulós, elrévedős. Több időt igényel a megvalósítása.
Milyen nehézségek adódnak egy-egy darab létrehozásakor?
Írnom kell, meséből dramatizálni, mert általában nincsenek dramatizált mesék. Egyszer megvettünk egy mesekönyvet, amely első látásra vérszegénynek tűnt. Átírva, felruházva azonban nagydíjas lett a Duna Menti Tavaszon a Csibészekkel. Nekem mindig gondot okoz a díszlet, mert nem tudok rajzolni, csak traktort meg hóembert. De nézd a kis unokám rajzát a Föld napjára, ahogy menekül az erdő. Az rajz! De én ezt nem tudom így lerajzolni, csak bábban megvalósítani, csak láttatni.
Csallóközben mennyire népszerű a bábszínjátszás?
Most már sokan vagyunk, nagyon erős a mezőny. És a bábosnak készülők már járhatnak színművészetire is Pozsonyba vagy Pestre. A mai napig is, ha csinálok valamit, rögtön látom a rengeteg lehetőséget a csodára. A bábozás még a néma gyereket is megszólaltatja. Ez egy fertőző betegség, már én vagyok a legöregebb a bábosok közül, harmincnégy éve folyamatosan csinálom, nem hagytam abba, de nem is bírom abbahagyni. Lehet, hogy nekem már pihennem kellene, de ha pihenek is, akkor is csak ezen jár az eszem. Valami fertőző színházvírus lehet a családunkban. Apám amatőr színjátszó volt Doborgazon. Nagyon élvezte. Igazából én nem is bábjátékos szerettem volna lenni, hanem színjátszó, sőt érdekelt a táncszínház is. Annak idején a munkám során felkérésre kezdtem el bábozni.
Nem sok ez egy személyre? Írni, rendezni, pályázni, szponzorokat felhajtani…
Sokszor az a gondolatom, hogy belekiáltom a nagyvilágba: SEGÍTSÉG… fogadjon már örökbe valaki minket és segítsen gondoskodni rólunk, megmaradásunkról! Felőrli az embert az állandó küzdelem, hogy megteremtsük a fenntartáshoz szükséges eszközöket. Jól jönne bármilyen segítség, szállítási eszköz vagy annak szponzorálása. Tavaly megsegített egy régi ismerős, aki harminc év után előbukkant, és azt mondta, hogy most van egy kis fölös pénze, hát gondolta, erre a nagyszerű, gyermekek fejlődését segítő szép törekvésre szánja. Kinek van ma fölös pénze? Megszédültem, azt se tudtam, mit mondjak. “Csak egy köszönömöt” – felelte.
Tervek?
Jó volna egy saját bábszínház. Van egy parasztházunk, ha másként nem, ott szeretnék egy pajtaszínházat létrehozni, ahová behívhatnám a környék gyerekeit, családjait, hogy részük lehessen ebben a csodában. Csak nagyon szalad az idő, és lassan hetvenkedünk már és egyre nehezebb támogatás nélkül. Pedig annyi szép törekvés van, amit érdemes lenne egyre nagyobb tömegekkel megismertetni. Nagyszarván annak idején elkezdtük a családi vasárnapokat, jöttek a környékbeli településekről is, annyira szerették. Kitaláltuk a Deresen – derűsen mozgalmat az „örökifjaknak”, ami mára elterjedt a Csallóközön kívül is. De ezeket csak úgy érdemes csinálni, mint a parasztember, akinek nagyobb boldogság a vetés és a növény gondozása, mint maga az aratás.
(Fotó: Rózsár Vince)
