Komjáthy Jenő, aki „szinte meghökkentően magányos jelenség” a magyar líra történetében, több mint 121 éve halott. Azóta bizony versei is „szunnyadnak”, pedig költészetét az irodalomtörténet is pozitívan értékelte, s a költő ellentmondásosságának dacára „jelentős helyen számon tartott alkotó”.
Sokan úgy vélik, hogy egypár vonatkozásban „Adynak még Vajda Jánosnál is közvetlenebb előkészítője”. (Nagy M., 1968:263-270.)
Irodalmunknak ez a különös sorsú költője, gondolati líránk végekre szorult mestere. Az érdemtelenül perifériára s már−már a „második vonalba” került szenvedélyes poéta sok− sok szállal kötődött az Ipoly mentéhez s a tágabb Felvidékhez.
A Nógrád megyei Szécsényben született 1858. február 2-án Komjáthy Anzelm ismert megyei nemesember és Baloghy Mária gyermekeként. Egyesek szerint édesapjától – aki egyébként Madách Imrének és Szontagh Pálnak is jó barátja volt – a „harcias, úri természetét”, édesanyjától pedig a „szenvedésre kész, ábrándozó hajlamát” örökölte. (Kovalcsik A., 2004:63-67.)
Tanulmányait a szülői házban kezdte, majd különböző középiskolákban folytatta. Az 1868/69-es tanévben a selmeci gimnáziumban tanult, aztán egy iskolai évet Besztercebányán végzett. Pozsonyi gimnazista korában próbálkozott az írással, s levelezés útján megismerkedett Reviczky Gyulával. (Kenyeres Á., 1967)
Tanult még Vácott és Esztergomban, ahol érettségi vizsgát tett. Pesten, az egyetem bölcsészkarán magyar–német szakos tanárnak készült, de nem diplomázott le. Később polgári iskolai tanári oklevelet szerzett.
Jelentős állomása volt életének az Ipoly-parti Balassagyarmat, Nógrád megye egykori székhelye, ahol 1880-tól a polgári iskola tanáraként tevékenykedett. Itt vette feleségül Márkus Gizellát, s közös házasságukból öt gyermek született, akik közül az 1965-ben elhunyt Komjáthy Győző szintén írt verseket, Áll a tenger címmel kötete is megjelent.
Balassagyarmat egyszerre szerencsés és tragikus állomása volt Komjáthy életének. Köztudott, hogy az akkori iskolaszék elnöke elüldözte őt az iskolából s így Gyarmatról is. Emlékeit többek közt a Búcsú Abderától című versében idézte meg. A „furcsa fészek” Komjáthy költeményében a „bolondok s békák városa”-ként jelenik meg, ahonnan – mint írja – kiűzték őt „a törpe embermímelők”. Keserűsége mellett a költő azonban hangot adott itteni élete kellemesebb emlékeinek is:
„Isten veled! Az ifjú álmot
Itt álmodám át egykoron;
Közöttetek, ti lanka halmok,
Rohant el szép legénykorom!
Hisz itt szerettem, itt öleltem,
Hiszen myrtusszal itt öveztem
A szüzi nőt, a szép arát,
S itt élt a drága jó család!
Mindent e szív mégsem feled…
Emléklakom, Isten veled!”
Balassagyarmat tehát a csalódás ellenére is sokat jelentett Komjáthynak, mert „Élt itten egy−két jó barát,/ Kik igazért, szépért hevültek”. Szerette a nógrádi tájat is, s bizony ő is sokat adott e vidéki kisvárosnak. Mint verse záró soraiban írja: „De kincset hagytam itt sokat!/ E szív szabad, de nem feled…/ Te drága táj, Isten veled!”
Bár a város régi, jó nevű iskolájából fatális félreértések s az önkényeskedő uraságok miatt távoznia kellett a költőnek, 1885-ben Gyarmatról még nem ment át Szenicre, amint azt a Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikonában állítják. (Csanda S., 1981.) Erre csak kétévi állástalanság után került sor. Addig az állásából fegyelmivel elbocsátott tanár és nagy műveltségű költő többször is meglátogatta Alsósztregován Az ember tragédiája írójának fiát, Madách Aladárt, aki spiritisztikával is foglalkozott.
1887-ben hosszabb időt is eltöltött itt a filozófus Palágyi Menyhérttel. (Erdős Z., 1995.) S talált elfoglaltságot Balassagyarmaton is.
A magyar sajtótörténetben is számon tartott tény, hogy a városban 1877-ben Röpke Ívek címmel rövid életű irodalmi lapot adott ki, Luby Sándorral közösen szerkesztve. Barátaival – Reviczky Gyulával, Gáspár Imrével és Rudnyánszky Gyulával – „szembe akartak fordulni a Gyulai Pál dirigálta hivatalos magyar irodalmi értékrenddel”, s az új irodalmat akarták „diadalra vinni”. (Csáky K., 1962; Praznovszky M., 1986:2.)
Itt jegyezzük meg, hogy Komjáthy Jenőnek Balassagyarmaton nagy kultusza van. Már az első világháború után, „elsősorban a Madách Társaság által elindított kulturális értékmentő mozgalom hatására igen felfokozott volt az érdeklődés Komjáthy Jenő költészete iránt”. (Kovalcsik A., 2004:97.)
1925-ben a volt Polgári Leányiskola (Bajcsy Zsilinszky u. 7.) külső keleti falán lepleztek le tiszteletére emléktáblát az alábbi szöveggel:
„Komjáthy Jenő
költő polg. isk. tanár
emlékének
az áll. polg. leányisk.
1923/4. évi növendékei.
+
„Ki fény vagyok, homályban éltem,
Világ elöl elrejtezém:
Nagy ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én!” (Reiter L., 1998:45-46)
A másik, fehér márvány emléktábla a mai Balassi Bálint Gimnázium (Deák Ferenc utca 17.) külső, északi falán van, rajta az alábbi szöveggel:
„1880−tól 1885−ig itt tanított
a századvég jeles költője
KOMJÁTHY JENŐ
1858–1895
„Nem győzhet más, csupán a szellem,
Ahol szabad a pályatér,
És önzetlen nemes tusában
Legjobbaké lesz a babér.”
A város helytörténészeitől tudjuk, hogy a régi Polgári Fiúiskola 1877-ben itt kapott végleges elhelyezést. Ez a mai Deák Ferenc utcai épület középső része volt, melyet 1903-ban toldottak meg mindkét végén 8−8 méterrel, s így alakult ki az épület mai alakja. (Reiter L., 1998:76.)
A költő harmadik balassagyarmati emléktáblája a Komjáthy Jenő utca 5. számú
épületén látható, rajta ez a szöveg olvasható:
„KOMJÁTHY JENŐ
(1858–1895)
a Szécsényben született költő a XIX.
század végi újabb lírai törekvések
jeles képviselője, aki felemelte tiltakozó
szavát a társadalmi igazságtalanságok ellen.
1880−tól 1885−ig városunkban tanított
a polgári iskolában.” (Reiter L., 1998:92.(
Komjáthy Jenő szobrot is kapott Balassagyarmaton. Győrfi Sándor alkotását
1981-ben leplezték le. Az ünnepségen Szabó Károly helybeli irodalomtörténész méltatta a költőt és a városhoz fűződő kapcsolatát. (Kovalcsik A., 2004:63.)
A városban ma eredményesen működik a Komjáthy Jenő Irodalmi Társaság, amely évente megjelenteti a Röpke Ívek című antológiát, mintegy reprezentálva az utókor Ipoly menti alkotóinak legjobb műveit.
Szenic az életút következő állomása. A költő az irodalmi és a szellemi élettől
távol, egyre nehezebb körülmények közt élt. Még az is gondot és anyagi megterhelést okozott számára, hogy néha−néha Pestre utazzon. Isten háta mögötti magányában a versírás és a filozófia töltötte ki életét. Költeményei zömét itt írta, irodalmárként mégis elszigetelve érezte magát. Ahogyan az Erős Zoltán idézte verssorokban is olvassuk:
„Itt élek megvetetten,
Mint egy elátkozott.
Már szinte elfeledtem,
Hogy voltam és vagyok.”(Lásd: Erős Z., 1995:449.)
Bár tudjuk, hogy kezdetben megpróbált tevékenykedni kulturális téren is: verset szavalt március 15-én, felolvasásokat, színdarabokat rendezett, emlékbeszédet tartott a Jókai-ünnepélyen stb., (Szabó Károly idézi: Kovalcsik A., 2004:66.) ám, amíg a balassagyarmati dzsentrivilág „csak ellenséges volt”, addig a szenici ennél is elviselhetetlenebb: az „elmaradt paraszti életben süket közömbösség körében élt”. Mégis – mint Hegedűs Géza könyvében olvassuk – „itt, a paraszti élet láttán válik számára érzékletes valósággá a társadalmi igazságtalanság”. Hegedűs G., mek.oszk.hu)
A tragikus sorsú költő 1895-ben Budapestre utazott, hogy gyógyíttassa betegségét, de három nap múlva, január 26-án a kórházban meghalt. A halál körülményei máig tisztázatlanok. S a sors fintora, hogy épp halála napján jelent meg egyetlen verseskötete A homályból címmel.
(A forrásmunkák jegyzéke megtalálható a szerző Irodalmi kapcsolatok III. című könyvében. Dunaszerdahely, 2006:76.)
