Az AB-ART Könyvkiadó gondozásában jelent meg Albert Ildikó klinikai szakpszichológus és író Szókratész védőbeszéde című kötete. A könyv hosszabb-rövidebb írásokat, gondolatfutamokat, ha úgy tetszik, naplóbejegyzéseket tartalmaz, amelyeket már olvashattunk a legnagyobb internetes közösségi oldalon.
Most ezen szösszenetek, miniesszék, aforizmák, rövid elmélkedések megszerkesztett, kötetbe rendezett formáját vehetik kezükbe az olvasók. Néhány soros, esetleg pár oldalas, lényegre törő, szépen és közérthetően megfogalmazott gondolatok sorjáznak benne életünk hétköznapi dolgairól, a munkáról, örömeinkről és bánatainkról, ünnepeinkről, a stresszről, a látszatról, az önbecsülésről, a szavak súlyáról, a sors finom egyensúlyáról, az élmények feldolgozásáról, félelmeinkről és vágyainkról, utazásról, helyünkről az értékvesztett világban. Hiteles, letisztult szövegek ezek, néhol már-már lírába hajlóan, de a közhelyességet gondosan elkerülve afféle apró bonbonok, amelyek gondolkodásra, a felvetett kérdések, problémák továbbgondolására késztetik az olvasót.
Személyes kedvenceim azok a szövegek, amelyek napjaink megváltozott értékrendjéről szólnak. „Átvedlik a kommunikáció. Mindenki mondja a magáét. Az érvelés helyét átvette a steril megkérdőjelezés és a leértékelő logikai ficam” – írja Albert Ildikó a Kommunikáció című kis szösszenetében.
Itt van például napjaink talán legnépszerűbb információs eszköze, a Facebook, egy közösségi média óriás, amellyel világszerte már több mint egymilliárdan rendelkeznek, része lett mindennapjainknak és kultúránknak, egyetlen nap sem múlik el anélkül, hogy használnánk. Nagy hatással van a baráti kapcsolataink kezelésére, sokan afféle „személyre szabott” hírfolyamként tekintenek rá, olyan elektronikus napilapként, amelyet nem újságírók, hanem a közelebbi és távolabbi ismerősök „szerkesztenek” a saját hétköznapjaikból vett hírekkel, képekkel, miközben a világban zajló eseményeket saját gondolataikkal, nézeteikkel megfűszerezve tálalják. Ezek az oldalak sokat elárulnak a társadalomról és az egyénekről egyaránt. Akarva-akaratlan előcsalogatja belőlünk azokat a fényeket és árnyékokat, amelyek ott lappanganak bennünk. „Hihetetlenül sokat elárul a gondolkodásról, a figyelemről, a szövegértelmezésről, az ízlésről és közízlésről, emberi magatartásokról, viszonyokról, érzelmekről, illetve azok hiányáról, no meg a sajátos kommunikációs lehetőségekről.”
„Az első facebookos posztolásom kíváncsiságból történt. Nagyon sokáig egyáltalán nem ismertem ezt a világot, illetve a lehetőségeit. Mikor kb. két évvel ezelőtt elkezdtem rendszeresen kóstolgatni, nem tűnt különösebben vonzónak. Magam is inkább egy-egy eseményt – utazás, könyvbemutató –, illetve az azokról készült képeket tettem föl. Ám ahogyan gyűltek az ismerősök, és bővült a kitekintésem, egyre jobban foglalkoztatott az a kérdés, hogy vajon mekkora sikere lehet ebben a közegben a gondolatnak. És mivel nemcsak kíváncsi, hanem bizonyos értelemben kísérletező, nem ritkán provokatív ember is vagyok, eldöntöttem, hogy próbálom megtudni a választ, ezért 2014. augusztus 25-én posztoltam az első hétfői gondolatot” – árulta el egy interjúban a szerző. Reménykedett, de nem nagyon hitt a pozitív visszajelzésekben, tulajdonképpen váratlanul érte a lelkes reagálás, az egyre szaporodó és egyre erőteljesebb biztatás. Még az is előfordult, hogy egy tartalmas hozzászólás hatására született meg az újabb szöveg, vagy bővült ki egy régebbi gondolatsor. Arról nem is beszélve, hogy maga a kötet is a Facebooknak köszönheti megszületését: a kiadó ott találkozott először Albert Ildikó kisesszéivel, és úgy gondolta, érdemes lenne ezeket könyvben is megjelentetni.
Az Újévi kívánságok című szövegben ezt olvashatjuk: „Úgy szeretném, olyan nagyon szeretném, ha ezután mindig minden körülmények között képesek lennénk józanul, szépen fogalmazva, kulturáltan hozzászólni a legellenszenvesebb megnyilvánulásokhoz, jelenségekhez is. Aki embereket, magatartásokat, híreket, posztolásokat minősít, az mindig önmagát is minősíti, saját műveltségéről, felkészültségéről, érzékenységéről, vagy – ha ocsmányul, durván fogalmaz – mindezek hiányáról, ám mindenképp saját lelkivilága milyenségéről állít ki megmásíthatatlan bizonyítványt. Mások pocskondiázása visszafröccsenti a mérget, a sarat arra, aki elköveti. Az erőszak erőszakot szül és hivatkozni lehet rá. Meggyőződésem, hogy az összefogás, különösen netes világunkban egy közösségi oldalon, képes eredményt elérni, dolgokat megváltoztatni, hisz ez a közösségi élet lényege és a közösségek sokat emlegetett, talán még mindig valós megtartó ereje.” Gondolatok, amelyekkel, azt hiszem, könnyen azonosulhatunk.
Albert Ildikó 1978-ban diplomázott a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán. Gyógypedagógusként dolgozott, beszédjavítással és munkalélektannal is foglalkozott. 1986-tól a csíkszeredai megyei kórház klinikai főpszichológusa. „Leginkább az itt szerzett tapasztalatom, majd pedig írásaim visszhangja győzött meg arról – vallja –, hogy érdemes írni azokról a gondokról, amelyekkel nap mint nap szembesülök.” Eddigi kötetei, mint például az életvitelünket szabályozó tiltásokról szóló Örökzöld tabuk (2012), a köznapi ember- és lélekismeretről, a köztudatban élő előítéletekről, az egyéni és közösségi gondolkodásmód alakulásáról értekező Mindennapi lelkünk (2003), vagy egy szentföldi utazásról, bibliai helyekkel, nevekkel való konkrét találkozásról beszámoló Bölcsesség kezdete (2010) a Pallas Akadémia Könyvkiadónál jelentek meg.
Albert Ildikó új kötete segíti az önismeretet, válaszokat ad feltett vagy még fel nem tett kérdésekre, léleképítési lehetőségeket fogalmaz meg. Néha szembe megy a trenddel, szempontjai itt-ott meghökkentőek, ám mindenképpen segít bennünket abban, hogy békében legyünk önmagunkkal, a világgal.
