A Honismereti Szövetség 44. alkalommal szervezte meg Csongrád megyében, Makón az Országos Honismereti Akadémiát, mintegy 150 résztvevővel.
Amióta csak lehetőség van rá, a szervezők minden alkalommal meghívják a határokon túl működő honismerettel (is) foglalkozó személyeket.
Erdélyből, Délvidékről mindig jelen vannak legalább négyen-öten, sőt az előző helyről többen is, de a Felvidékről ezen az évi egy alkalommal rendezett egyhetes, igen tartalmas programon az utóbbi tíz évben csak egyedül veszek részt. (Azelőtt még a Lévai járásból két-három megszokott és megszállott személy ott volt).
Pedig hát én is a drága szabadidőmet (és az utóbbi években már a pénzemet is, mivel fizetni is kell) áldozom rá, de hiszem és tudom, hogy ezek nélkül az egyhetes nyári továbbképzésnek is nevezhető programok nélkül már lehet én is lemondtam volna az itthoni honismereti teendőimről.
Nemcsak óriási élményt ad a négy napon keresztül reggeltől estig tartó konferencia, majd a mindig más megye nevezetességeinek megtekintése, de a kapcsolatokon kívül főleg ismereteket szerezhet az ember az évente mindig más történelmi, honismereti tudománytárból.
Mindig csodálattal és elismeréssel tapasztalom, hogy az anyaországban nemcsak megyei, de helyi szinten is mennyire fontos a honismereti mozgalom bővítése, generációktól generációknak való átadása. A Honismereti Szövetség ugyanis ezen a nyári programon kívül minden évben őszi háromnapos tematikai találkozókat is szervez, és ifjúsági programmal, vetélkedőkkel, pályázatokkal mozgósítja a fiatalokat, középiskolásokat, egyetemistákat. Természetesen ide is hívják a határon túli diákokat is (és itt sem nagyon veszünk részt).
Megvallom, itt döbbentem rá – sok évvel ezelőtt – hogy számunkra mennyire fontos lenne a honismereti mozgalom szerveződése, következetes felvállalása. Jómagam is ennek hatására indítottam el a regionális honismereti társulást 15 éve (kezdetben kulturális társulás céllal). Azt is tudatosítottam, hogy a honismeretbe – a mi helyzetünkből kiindulva – szinte minden beletartozik, amit magyar, nemzeti vonalon teszünk, de mégis tudatosabb átgondolással kellene megalapozni honismerő ismereteinket. Mire is gondolok?
Falvainkat járva szomorúan tapasztalom, hogy még a települések „legfontosabb emberei” (tanító, pap, polgármester) sem ismerik a falujuk, városuk történetét, értékeit, múltját. Helytörténeti kiadványok szempontjából pedig tényleg nagyon szegények vagyunk. Pedig talán mindennek ez az alapja: az egészséges önbecsülésnek, az identitástudatnak, a lokálpatriotizmusnak.
Persze, kivételt képeznek itt a jó példák, mert azért vannak, például ahol már megmentik a község kultúrájának értékeit (tájházak, kiadvány, jelképek, stb.), ott már tettek valamit azért, hogy a múltra alapozva a jövőt is építsék, bármilyen kis településen is.
Nos, ezeken a fenti gondjainkon mindig eltöprengek, hogy miként is lehetne változtatni. Vannak programjaink is, akár országos viszonylatban is, de nem elég pár jó példát elmondani.
S ilyenkor mindig előjön az oktatás, hogy talán ott kellene elkezdeni a honismerettel való foglalkozást. Nem vagyok pedagógus, mégis mindig ott kötünk ki ennél a témakörnél is, hogy mit tesz az iskola, mert ott még fogékonyak a gyermekek az ilyen ismeretekre is.
Sajnos, itt sem dicsekedhetünk. Mi évente szervezünk honismereti vetélkedőt, általában helytörténeti témával is, de míg a Párkányban megszervezett vetélkedőre a vágsellyei magyar iskolából eljönnek, a párkányiak nem jelentkeznek, a környékről pár iskola ha részt vesz, pedig csodálatos dolgokat tárnak fel a diákok, s élvezettel teszik. Hogy a legjobb példát említsem, az érsekkétyi egyházi alapiskola felső tagozatos diákjai nemcsak helytörténeti anyagot dolgoztak fel már, de az I-II. világháború emlékeit is, méghozzá a nagyszülőktől, dédszülőktől, de van, hogy helyi egyházi levéltárból is.
A pedagógusok gyakran azzal mentik ki magukat, hogy ilyen vetélkedőre nem kapnak kreditpontot. Na itt kérdezem meg, hogy akkor kit hibáztatunk, hogy gyermekeink, felnőttjeink, értelmiségünk egy része még a szűkebb szülőföldjét sem ismeri, tiszteli, becsüli? Persze, nem szabad és nem lehet csak a pedagógusokra hárítani mindent. Valamennyiünknek feladata van ezen a téren. Nem szabad a magyar kultúránkat kipipálni egy falunapi rendezvénnyel, fesztivállal.
Az írásom apropóját az Országos Honismereti Akadémia adta, de sajnos itt is tapasztaltam megdöbbentő dolgot. Részt vettem azon a szekcióülésen, ahol a magyar történelem oktatása volt a téma határokon innen és túl. Az egyik nagyvárosi szakközépiskola tanára arról is beszélt, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek történetét hová vezetik vissza. Az ott élő szlovákokról ez hangzott el: a IX. századtól élnek együtt a Felvidéken a magyarokkal, ezt így tanítják. Azt hittem, nem jól értem az alig 40 körüli középiskolai tanárnőt. Ezután az erdélyi, majd egy hazai magyar gimnázium pedagógusa következett. Ők a realitásnál maradtak, sőt a szegedi tanár nagyon szép példáját hozta fel az összetartozás gyakorlati megvalósításának, amit nem a tankönyvekre alapoznak. Jómagam nem pedagógusként nem szólaltam meg, de az adrenalinszintem igen magasra szökött. Csak akkor nyugodtam meg valamennyire, amikor Székely András Bertalan kisebbségkutató, egykori államtitkár helyretette a nagyon téves információt, erős kritikát mondva a még mindig kommunista oktatásról Magyarországon. Tőlünk egy ipolysági tanár levelét ismertették, aki viszont a történelemtanítás hazai valóságát tárta az érdeklődők elé.
Mindebből az következtethető, hogy van mit tenni odaát is, de nálunk még inkább, mert sajnos itt az idő, az érdeklődés, a feledés, és a beolvadás órája gyorsabban ketyeg.
