Szinte rémísztő adatok, prognózisok olvashatók ki a Természetvédelmi Világszervezet időnként közzétett felméréseiből, miszerint egyre terjedelmesebb a Földünkön kihalással fenyegetett állatfajok úgynevezett vörös listája. Ha mindezt a pusztulást például a madárvilág megfogyatkozásával akarjuk szemléltetni, akkor szomorúan megállapíthatjuk, hogy az elmúlt ötszáz évben globálisan 134 madárfaj halt ki, s ha ez a folyamat nem lassul, akkor századunk végén már évente 10-14 madárfajjal leszünk szegényebbek.
Hazai madárvilágunk is egyre gyérül, és bár egyes fajok szerencsére még nem kerültek a vörös listára, az elmúlt években mégis teljesen eltűntek a Felvidékről. Természetjáróként a „boldogság kék madarával” ugyan nekem sem volt szerencsém találkozni, ám ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik a Felvidéken láthatta, megfigyelhette még például a népiesen kék csókának, tudományosabb igénnyel szalakótának (Coracias garrulus) mondott madarunkat.
Ez nem is volt olyan nehéz, hiszen ötven évvel ezelőtt az ornitológusok még ötezer fészkelő szalakótapárról számolhattak be, mára azonban egyetlen egyről sincs tudomásunk. Csekély vigasz bánatunkra, hogy Magyarországon is egyre szűkül a költőterülete, a Dunántúlról pedig teljesen eltűnt, s így fokozottan védett madárfajként felkerült a magyar vörös listára.
Ezek az akár 32 centiméteres testhosszúságú, 120-160 gramm testtömegű, jobbára kék színekben pompázó varjúszerű vonuló madarak korábban rendszerint április végén érkeztek költésre a Kárpát-medencébe, amelytől az új nemzedékük felnevelése után augusztus végén, de legkésőbb szeptember elején vettek búcsút. Táplálékuk meglehetősen sokrétű, étlapjukon megtalálhatók a rovarokon kívül csigák ugyanúgy, mint kétéltűek és hüllők, ám olykor más madarak fiókáira is ráfanyalodnak. Fészkelő-, illetve költőhelyül a fák odvát, különösen a fűzfákét, választották.
Sajnos, a szalakóták felvidéki élettere az elmúlt évtizedekben olyannyira beszűkült, hogy egyre gyérebben érkezett hír fészkelési helyük ráleléséről. Míg a hazai ornitológusok a Martos és Ógyalla közötti térségben 2004-ben még négy fészkelő szalakótapárt találtak, addig 2010-ben már egyetlen egyet sem. A madártan lelkes tudósai ugyan még nem mondtak le teljesen arról a tervükről, hogy a szalakóták költőhelyéül szolgáló mesterséges odúk kihelyezésével visszacsalogassák ezeket a ma már ritkaságszámba menő madarakat, az igazság azonban az, hogy eddigi ez irányú igyekezetüket nem koronázta siker.
Például a mintegy 250 hektárnyi területű Nagyléli szigeten 2011-ben harminc költőbódét helyeztek el nagy szorgalommal és akár a légtornászokat is megszégyenítő ügyességgel, a szalakóták azonban minderről eddig nemigen szerezhettek tudomást, mert egyik sem lelt lakókra. No, bérlők viszont akadtak, csakhogy azok más madarak, illetve olykor verebek voltak.
Valóban ilyen szomorúan és reménytelenül érne véget a szalakóták élete a Felvidéken? Szorítsunk ornitológusainknak és természetesen – a remélhetően csak ideiglenesen hűtlen – szalakótáinknak, hogy ne így legyen!
RNDr. Mirko Bohuš felvételei
