Szűkebb és tágabb környezetünkben sajnos számos szomorú példáját lelhetjük annak, hogy a közöny és a nemtörődömség folytán mennyi technikatörténeti érték és érdekesség ment visszavonhatatlanul veszendőbe. Ennek egyik kevésbé ismert példája az első Csehszlovák Köztársaság idején Komáromban épült korszerű dunai őrhajó, a „President Masaryk” sorsa.
A korának legkorszerűbb technikai elveit megtestesítő monitort, amelyet az első csehszlovák köztársasági elnökről, Tomáš Garrigue Masarykról (1850-1937) neveztek el, 1930. október 19-én eresztették vízre. A hajó történetéről szóló egyes forrásokban az szerepel, hogy az ünnepélyes eseményen maga a névadó is megjelent. Az igaz ugyan, hogy Masaryk abban az évben szlovákiai látogatáson vett részt, körutazása során azonban Komáromban nem tette tiszteletét, mert erről a helyi sajtó bizonnyal beszámolt volna.
A hadihajó felépítésének előtörténetéhez tartozik, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia romjain létrejött Csehszlovák Köztársaság megalakulása óta folyamatosan veszélyeztetettnek érezte magát a területi revíziót követelő Magyarországtól, amely a Dunán igencsak erős flottillával rendelkezett, mellyel szemben a kisantanthoz tartozó utódállam meglehetősen gyenge erőket tudott felvonultatni a folyó Pozsony és Párkány közötti határszakaszán.
A húszas években az Ausztriától örökölt két kivénhedt monitort kivonták a hadrendből, amelyben csupán néhány szerény képességű, ugyancsak elavult őrhajó, aknaszedő hajó és szállítóhajó maradt. A felbillent dunai erőegyensúlyt némiképp helyreállítandó a csehszlovák hadvezetés tervbe vette egy korszerű dunai őrhajó megtervezését és felépítését. Az elhatározást tettek követték, amikor a rajzasztalokon megszületett kora legmodernebb monitorának a terve, amelynek elkészítői az osztrákok Wels monitorát tartották szem előtt.
A Dunán más csehszlovák hajógyár nem lévén, felépítésére az 1898-tól működő komáromi gyár kapott megrendelést, amelyet a pilseni Škoda Művek bérelt az államtól. A hajó építési munkálatai hosszas előkészítés után 1929 szeptemberében végre megindulhattak. A kladnói Poldi művektől megérkeztek a hengerelt acéllemezek, a pilseni anyavállalattól a gépi berendezések és a hamburgi Zeise vállalattól a precízen elkészített hajócsavar.
A komáromi hajóépítőket dicséri – apám akkor még inasként szintén köztük volt – , hogy egy év múlva, 1930. október 19-én a sólyatérről már a Duna vizére került a hajótest, és további egy évre volt szükség ahhoz, hogy 1931. október 27-én összetörjön a hajó orrán a pezsgőspalack, jelezvén, hogy az új úszóművet „President Masarykra” keresztelték.
A hazai hajóregiszterbe ezen alkalomból a következő főbb adatokat jegyezték be: vízkiszorítása, azaz súlya 214 tonna, hossza 47,5 méter, szélessége 6 méter, merülése 1,04 méter, két gőzturbinájának együttes teljesítménye 2300 lóerő, sebessége 31 kilométer/óra, fedélzeti páncéllemezei 10 mm-esek, a hajó oldallemezei pedig 5 mm-esek. A hajón 38-46 főnyi legénység szolgálhatott, a fegyverzetét pedig négy darab 66 mm-es ágyú és négy nehézgéppuska alkotta.
Mivel a próbajáratok során komolyabb hiányosságokra is fény derült, a hadsereg csak 1932 augusztusában vette át és állította hadrendbe a hajót. Az már a történelem fintorának tudható be, hogy a „President Masaryk” a nemsokára bekövetkező történelmi események miatt nem sokáig szánthatta a a Duna habjait piros, fehér, kék színű lobogó alatt. Az ország széthullása után ugyanis 1939-ben a Német Birodalom tette rá a kezét, és így más névre keresztelték. A hajó orrára a Bechelaren felirat került, ugyanis a Nibelung-ének egyik mitikus hőséről, Rüdiger von Bechelaren őgrófról nevezték el.
A hajó, amelynek az anyakikötője 1941-től Linzben volt, részt vett a Jugoszlávia elleni hadműveletekben, majd korszerűsítés céljából visszarendelték Linzbe. Felépítményéről eltűntek a kémények, a kazánok és a gőzturbinák is feleslegesekké váltak, és a hajó kapott két, egyenként 1800 lóerő teljesítményű, a tengeralattjárókon is alkalmazott MAN dízelmotort.
Az eltávolított felépítmények egy részének a helyén, a gépház fölött felszereltek rá egy négycsöves, 20 mm-es légvédelmi ágyút, s a hajóorrból eltávolították a géppuskatornyot. A fronthelyzet súlyosbodásakor, 1944-ben ismét az Al-Dunára rendelték a hajót, amely az április 5-ről 6-ra virradó éjszakán szovjet repülőgépek támadásakor olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy kijavításuk céljából ismét Linz felé vette az útját. Ekkor a 66 mm-es ágyúk helyére a jól bevált 88 mm-esek kerültek, amelyeket a tengeralattjárókon is alkalmaztak.
Ettől kezdve a fejlemények felgyorsultak. A Bechelaren rövid ideig Visegrád környékén szolgált, majd részt vett Budapest védelmében. Hajóágyúi utoljára Melk térségében szólaltak meg, ahol tűzpárbajt vívtak a szovjet dunai flottilla hajóival. Legénysége 1945. május 11-én Linzben felhúzta az árbocra a fehér zászlót, és megadta magát az amerikaiaknak.
Két év sem telt el, amikor a jócskán megtépázott ex-President Masarykot a győztes hatalmak visszaszolgáltatták Csehszlovákiának. Ismét költséges javítások következtek, mígnem a hajót újfent átvette a csehszlovák hadsereg. Még 1955/56 fordulójáig szolgált a Dunán, majd a hadsereg kiselejtezte, ágyúitól megfosztva átadták civil használatra. Mivel új gazdái nem sok hasznát vették, idővel a komáromi új hajógyárba vontatták, ahol teljes fedélzetétől megfosztottan 1978-ig úszó pontonként használták.
Az erősen rozsdásodó hajótestet még magam is éveken át láttam, majd egy szép napon eltűnt. A vállalat vezetősége engedélyezte feldarabolását az ifjúsági szervezetnek, amelynek a pénztára az ócskavasért szerény összeggel gazdagodott, az utókor pedig egy pótolhatatlan értékű műszaki rekvizitummal lett szegényebb. Az első és egyetlen csehszlovák hadihajó Komáromban született és ott, a rozsdatemetőben teljesedett be a végzete is…
