A kérdés feltehető úgy is: Miért nem lehet sikeres az agrárpolitika, illetve a szlovákiai mezőgazdaság?
Benne vagyunk az aratásban, rekordtermés mutatkozik gabonából, burgonyából és pár hónapja fuldoklunk a tejben. A régi korok embere a „nincs”-től, a nem megtermett terméstől rettegett, nem a „van”-tól, azaz a nagy terméstől. A mai kor parasztja (ennek a szónak tisztességes jelentése van!) előtt állandóan ott lebeg a túltermelésből eredő válság réme. A változás egy jól behatárolható ponthoz kötődik: ahhoz, amikor a termelés célja már nem az áru – az élelmiszer – előállítása, hanem a pénzjövedelem – a haszon – kitermelése. A régi korok regionális árutermelőiből a modern globális piac résztvevőivé változtunk. A terméshozamok megduplázódtak, megháromszorozódtak, a költségek pedig törvényszerűen magasabb arányban emelkedtek, mint a bevételek.
A törvényszerű ebben az esetben azt jelenti, hogy minden következő befektetett egységnyi költség, energia már nem jár automatikusan a termés arányos növekedésével. A termelő pedig belekerült egy árutermelői versenybe, ahol állandó küzdelmet kell vívnia a haszonért, aminek a közkeletű, bevett útja – a termelés növelése. Ez egy szép modern álláspont, de senki nem teszi fel a kérdést, hogy a hozamot meddig lehet, meddig érdemes növelni, mert a növekedés fajlagosan egyre nagyobb költségeket igényel. A haszonrés csökken, és ezzel a paraszt egyre kiszolgáltatottabbá válik az esetleges terméskiesésnek. Mivel a gazdálkodó a globális piac résztvevője és elszenvedője lett, mind a kisebb termés, mind a rekordhozam az ő bevételeit csökkenti.
A liberális szemlélő erre mondhatná, hogy ez egy természetes piaci állapot, nem is érti, miért panaszkodik a parasztság, amikor, minden ésszerűség ellenére, még támogatásokat is kap a társadalomtól. A másik oldal pedig felveti, hogy a mezőgazdaság nemcsak piaci vállalkozás, hanem nagyon komoly szerepe van a táj és biodiverzitás fenntartásában, illetve a helyi foglalkoztatásban. Ha a mezőgazdaság jól működik, akkor ezzel olyan közértékeket teremt, amiért joggal várja el a társadalomtól jutalmát.
A rendszerváltás óta folytatott eddigi agrárpolitika, nem volt képes még csak felvetni sem, nemhogy megválaszolni a fenti kérdéseket. A tárca élére érkezett szakemberek többsége a fennálló gazdasági struktúra napi gondjait próbálja oldani, azzal a céllal, hogy továbbra is fenntartható legyen a kialakult struktúra, és megmaradjon jövedelmezősége. Megfelelő válaszok híján azonban nincs stratégia arra, miként is lehetne életképessé tenni a vidék gazdaságát.
Az ágazat pedig nem volt képes kialakítani a minden fenntartható rendszerben szükséges diverzitást, sokszínűséget, és ez nincs is érdekében. Nincs diverzitás a birtoknagyságban, a termelésben, a termékpályák beszűkültek, a feldolgozóipar pedig leépült. Ennek egyenes következménye, hogy élelmiszerből jelentős behozatalra szorulunk. Csak az alacsony hozzáadott-értékű nyersanyagjellegű árukból (gabonafélék, élőállat) tud Szlovákia pozitív árukereskedelmi mérleget produkálni. Minden más termék előállítását, termesztését, aminek esetleg magasabb volna a jövedelmezősége, tulajdonképpen átadtuk más országok termelőinek. Ezt a folyamatot világosan mutatja az a tanulmány is, ami a gazdaság.sk Elmélkedő rovatában olvasható.
A tanulmányban az az érdekes, hogy a szerzők szerint nem csak az EU-hoz való agrárcsatlakozásunk nem sikerült, de kezdünk leszakadni a csatlakozott keleti blokk államaitól is. A tanulmány szerint az ok sok tényezőben keresendő, de az egyik fő ok, hogy „az állandóan változó, a választások után U alakú pályát befutó agrárpolitika egyáltalán nem kedvez a mezőgazdaság fejlődésének. Megbízható és átlátható agrárpolitikát alkalmazó országok (például Lengyelország) jobb eredményt értek el, mint azok, amelyek az utóbbi évtizedekben állandó tűzoltásra voltak csak képesek.” Jobb eredményt értek el azok az országok is, ahol a helyi gazdálkodókat tulajdonhoz juttatták az élelmiszer-ipari vállalatokban (például Csehországban és Lengyelországban), míg a külföldi tulajdon jelentős felfutásával megvalósuló, gyors ütemű privatizáció hosszú távon kontraproduktívnak bizonyult. Sikeresebbeknek bizonyultak azok az országok is, ahol a kiindulási helyzetben eltérő birtokszerkezetek léteztek.
Szlovákia birtokszerkezete (a nagyfarmok közel 90 százalékos részesedésével) a nagybani földművelés extrém dominanciáját mutatja. Ugyanakkor a középbirtokos földművelés az esetek többségében hiányzik. Az EU-csatlakozást követő agrárteljesítményéről egyértelműen elmondható, hogy Szlovénia és Lengyelország kisgazdaság-alapú farmszerkezete inkább előnynek, míg a többségében nagyfarmokon alapuló művelés – Észtország kivételével – inkább hátránynak bizonyult.
A politikai szereplők könnyen vizionálják a helyi élelmiszeripar, a kisüzem, kis- és közepes farmok kialakításának lehetőségét. De a valóság az, hogy nehéz a semmiből nekivágni egy olyan tevékenységnek, ahol hiányzik a lehetőség, a tőke, és főleg a perspektíva a más területekhez viszonyítható tisztes megélhetéshez.
Hát innen kellene nyerni az agrárpolitikának, olyan szereplőkkel, akik az eddigi rendszer fennmaradásában érdekeltek. Kialakítani azt a rendszert, amikor az ember szükségleteinek harmadát harminc kilométeres körzetből, másik harmadát hatvan kilométeresből szerzi be, és csak a maradékot veszi meg a globális piacról. Ez pedig nem egy választási ciklusra szóló feladat.
