Elöljáróban egy (önkényes) idézet, Ivo Andrić adta Goya szájába a róla írt esszében: „Egy szerepet kell eljátszanom, amelyet előzetesen még csak el sem olvastam, s amelyből egy árva szót sem tudok.” Valahogy így alakul az életünk, bár Andrić nem egészen így értette: gyakran fogalmunk sincs, milyen szerepet játszunk, miféle forgatókönyv szerint, és halvány gőzünk sincs arról, hogy az a szereplő tulajdonképpen mi vagyunk – ha szembesítenének vele, tán föl sem ismernénk magunkat.

Föltehetnénk persze a költői kérdést, vajon milyen terve van velünk Istennek, ha ilyen szerepet szánt nekünk. Holott tudjuk: ez csak olcsó kifogás volna, gyatra alibi-próbálkozás, hiszen nem lehet minden ballépésünket Isten akaratával magyarázni: itt vagyunk mi is a saját szabad akaratunkkal, itt van a műveltségünk, a kultúránk, a hagyományaink, a vallásélményünk, a tudatunk, az erkölcsünk – döntéseink, cselekedeteink mindezek függvényében történnek. Bár sajnos az is igaz, hogy bizony ritkán tudjuk, mit teszünk, többnyire csak eljátszunk egy szerepet, amelyet nem ismerünk, és ezért fölmérni sem tudjuk a következményeket.

Ezzel ugyan egyáltalán nem nyerünk bűnbocsánatot, mert ez nem elfogadható magyarázat, legföljebb rossz kifogás: tetteink valamennyi következménye, ha tetszik, ha nem, minket is terhel, akkor is, ha nem tudatosítjuk. Ezt gyakran elfelejtjük, pedig bármit művelünk, annak eredményét akkor is vállalni kell, ha elképzelésünk, szándékunk ellenére az negatív lett. Éppen erről szól az intelem: előbb gondolkodj, aztán cselekedj. Amennyiben azt végiggondolni képesek vagyunk. És ha nem valamiféle szerepbe lovaljuk magunkat, amelyet aztán meggyőződéssé magasztosítunk, és annak nevében olyat teszünk, amit nem kellett volna.

Van erre manapság elég példa, nemzetiségi tudatunktól az egyre sokasodó „igazhitű” terrorista gyilkosságig. Látszatra ez nem függ össze, s akinek nem inge, ne vegye magára, és persze nem minden muzulmán terrorista, csakhogy „divat” van. Ragályos viselkedésminta.

Az egyiknél az, hogy szlovák iskolába adják a magyar gyereket, a másiknál az, hogy a terrorista cselekményeket Allah nevében követik el. Összehasonlítani e kettőt látszólag lehetetlen, ám a rugók azonosak. Ami a terroristákat illeti, azok egyre ritkábban vallásosak, ellenkezőleg, csak frusztrációjukat használják ki azok, akik őket irányítják, és egy olyan szerep eljátszására késztetik, amelyet nem ismernek, amelyről nem sok fogalmuk lehet.

A példa a legjobb nevelési eszköz. Nem újdonság ez: gyermekeinket is úgy neveljük, ahogy minket neveltek, s ahogy azt mindenféle forrásból sugallják. Ez az effektus valósul meg a terrorizmusban is: sokasodnak a fiatalkorú terroristák és öngyilkosok, mert mások is így tesznek.

Viszont a szülőket ilyenkor soha nem vonják felelősségre. Miért? Hogyhogy nem tudják, mivel foglalkozik a gyermekük? Miért nem kérdezik a szülőktől, milyen értékekkel látták el gyermekeiket, milyen példát mutattak, milyen szerepre tanították, hogy végül (öngyilkos) merényletet követnek el, s még azt képzelik magukról, hogy hősök? És egyáltalán: hogyan lehetséges, hogy kiskorú migránsok érkeznek felnőtt kíséret nélkül?

Mindez – láthatjuk – nem csupán a terroristákra érvényes. Nézzünk csak tükörbe, ha tudni akarjuk, hogyan viselkednek gyermekeink, ha tudni akarjuk, miért viselkednek éppen úgy, ahogy. Az egyik cserkésztörvény szerint másokkal légy elnéző, önmagaddal szigorú. A terrorizmust nem is lehet elég szigorral elítélni, ám előbb önmagunktól kérdezzük meg, mit rontottunk el. Például a nyelvhasználatnál, gyermekeink nem magyar iskolába való beíratásánál, nemzetiségünk és hitünk vállalásánál. Vagy szélesebb összefüggésben mi európaiak mit tettünk Afrikában a civilizáció és a demokrácia esztelen exportálásával.

Mindez szorosabban függ össze, mint gondolnánk. Jacques Hamel atya és a többi áldozat mit sem tehet erről, de a nevezetes véletlen tégla bárki fejére eshet, ha nem teszünk meg mindent annak érdekében, hogy az ilyen ne fordulhasson elő.

Nem a bosszú a megoldás, hanem az önvizsgálat. Nehéz a következményekkel harcolni, ha a kiváltó okokat nem kezeljük. Pedig azt kéne, méghozzá minél előbb.