Amikor a pedagógusokat ostorozzuk, megfeledkezünk arról, hogy újabb kori lámpásainknak mi mindent kell, kellett elviselniük az ilyen-olyan ideológiák súlya alatt.
Számomra például a közéleti tevékenység, a kultúrmunka mindig természetes volt. Még úgy is, hogy azért nem járt honorárium, sőt megbecsülés sem. Helyette olykor inkább fenyítést, megrovást és megbélyegzést kapott, kaphatott az illető.
Én majd két évtizedig végeztem tanári pályafutásommal párhuzamosan közéleti tevékenységet a Nagykürtösi járásban. Közel tizenöt éven át elnöke voltam például az Járási Csemadok Irodalmi-nyelvi Szakbizottságának. Szerveztük egyebek mellett a Mikszáth, illetve Madách Imre Irodalmi és Kulturális Napokat, melyek keretében megannyi szakmai szemináriumra, kiállításra, irodalmi kirándulásra, színházlátogatásra került sor.
Járt körünkben megannyi író, költő, irodalomtörténész, műfordító, például Duba Gyula, Zalabai Zsigmond, Mács József, Zs. Nagy Lajos, Szécsi Margit, Baranyi Ferenc, Praznovszky Mihály, Véber Anna, Kerényi Ferenc.
Megnyílt Szklabonyán a Mikszáth emlékház, táblával jelölték meg a szülőház helyét. Színháztörténeti eseménynek is számított, hogy Madách Imre szülőföldjén a budapesti Madách Színház bemutatta Az ember tragédiáját.
Nem akarom itt a sok-sok programot felidézni. A lényeg, hogy az említett rendezvények egyféle lelki zarándoklatokat is jelentettek abban az időben. Akkor, amikor szinte mindent cenzúráztak, mindenre figyeltek, nem volt könnyű túljárni a bennfentesek eszén.
Hogy érzékeltessem egy kicsit mindazt, amire a bevezetőben céloztam, egy látszatra semmisnek és nevetségesnek tűnő megnyilvánulást idézek itt. Olyat, ami akkor veszélyesebb is lehetett volna.
Történt ugyanis, hogy egy jubileumi rendezvényünkön én voltam a Madách-szeminárium moderátora, elnöke. Amikor a megnyitóra a szereplők felvonultak a színpadra, magam is köztük voltam. A Járási Nemzeti Bizottság akkori elnöke, akit ha jól emlékszem, Mikuláš elvtársnak hívtak, megkérdezte Bányai Gézától, a Csemadok dolgozójától, hogy ki vagyok én. Mondta: dr. Csáky Károly, a szakbizottság elnöke. Erre fel ő neheztelve jelezte, hogy ünnepélyesebben kellett volna felöltöznöm. Ugyanis nem öltönyben jelentem meg, és egy magasnyakú pulóver volt rajtam.
Jelenésem szóvá tevése még nem fejeződött be, mert a rendezvények után nagyszabású kiértékelést tartottak, a járási főgóré ott is hangsúlyosan jelezte, hogy a szakmai szemináriumot vezető Csáky elvtárs nem képviselte méltóképpen a Csemadokot és a szocialista kultúrát, ugyanis nem volt nyakkendője. Ilyen többször nem fordulhat elő.
Hát ezt kaptam én igyekezetemért, az önkéntesen vállalt tevékenységemért, a szabad időmből feláldozott sok-sok óráért. Már csak az vigasztalt, hogy a folyó túlpartjáról több elismerésben, biztatásban volt részem; 1994-ben pedig a régióban kifejtett munkámért megkaptam Nógrád megye Madách Imre Díját, ami rangos kitüntetésnek számított akkor, s számít ma is.
Megjegyzem, nem tartottam magam sosem elvtársnak, nem voltam soha a kommunista párt tagja. Igaz, akkor minden pedagógus megkapta ezt a „titulust”. Engem Ipolybalogon csak Montskó kanonok úr szólított tanár úrnak. No meg a Magyarországról errefelé járt és itt felkeresett ismerősök: Szombathy Viktor író, Zólyomi József múzeumigazgató, Kósa László akadémikus, Mohay Tamás néprajzkutató meg azok, akiket itt nem említettem.
A reprodukciókat a szerző készítette
