Puss Sándor jezsuita atyát augusztus 20-a alkalmából Külhoni Magyarságért Díjjal tüntette ki Magyarország miniszterelnöke. A kitüntetést Budapesten Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Potápi Árpád János, nemzetpolitikáért felelős államtitkár adta át a Magyarság Házában.
Magyarország a Kádár-korszakban nem volt a demokrácia szigete, de 1989-ben a jezsuiták Budapesten ismét engedélyt kaptak arra, hogy visszatérjenek és központot alakítsanak ki. Hogy létezik, hogy egész Szlovákiában Ön az egyetlen magyar jezsuita, aki 1989 óta egyedül dolgozik itt?
Nagyon jó kérdés. Szlovákiához hasonlóan a jezsuiták Magyarországon 1989 előtt az illegalitás helyett jellemzően a kanadai szolgálatot választották. 1989-es budapesti visszatérésemet követően mentem szülőföldemre, a Csallóközbe, illetve Pozsonyba, ahol többször, általában ötévente estem abba a krízisbe, hogy tovább nem bírom a szlovákok között, feladom és átmegyek Budapestre, mert nyugodtan szeretnék élni és aludni. És a pesti jezsuiták azt mondták, hogy bármikor jöhetsz, ha úgy érzed, hogy nem bírod, mert mindig szívesen látunk. De amíg bírod, maradj! Úgyhogy aztán mindig erőre kapok és visszamegyek, ugyanakkor meg kell jelennem azért néha Budapesten, hogy erőre tudjak kicsit kapni.
Nem kapott senki sem kedvet Budapestről, hogy enyhítse ezt a sajátos magányát?
Amikor a komáromi rendház körül kirobbant a huzavona, az érsek atya felajánlotta, hogy odaadja nekünk, jezsuitáknak, mivel a bencésektől elvette, de nekünk szeretné visszaadni a kihasználatlan kolostort, mivel valamikor az 1700-as években jezsuiták voltak Komáromban, jöhetnénk nyugodtan.
Azonnal felutaztam Budapestre és mondom: figyeljetek, van egy lehetőség: nyissunk egy magyar-szlovák közös rendházat Komáromban, úgy tűnik, hogy lenne rá igény. Sem a magyar, sem a szlovák jezsuiták nem merték vállalni, így aztán lemondtunk erről a hatalmas vagyonról. Erdélyben Kolozsváron is próbáltak egy román-magyar közösséget létrehozni, de abból is kihátráltak magyar rendtársaim.
Ki dönt erről?
Belátja az ember, hogyha emberileg nem tudunk jóban lenni, akkor szerzetesként csak megjátszanánk magunkat és az nem lenne jó.
Akkor Önt végül alapvetően az vitte rá, hogy Szlovákiában belefogjon ebbe az úttörő munkába, mert a Felvidéken született?
Valóban. Az első közösség, amellyel találkoztam, a pannonhalmi bencés szerzetes közösség volt. Várszegi Asztrik apát úr akkor még novicius mester volt és azt mondta, hogy figyelj, szívesen látunk, de ha belépsz közénk, örökre itt maradsz! A kezembe adta a rendszabályokat, ahol ez le is van írva. Én viszont szerettem volna visszamenni Csallóközbe, ott van pap-hiány, ott van rám szükség – gondoltam magamban. Akkor viszont sajnos, nem itt van a helyed.
Visszamentem a Felvidékre, utána próbálkoztam a szaléziánusoknál. Ők szívesen bevettek volna, viszont náluk mindenki, aki magyar, azt elküldik misszióba Mongóliába, Novoszibirszkbe, Kínába vagy valahova máshova Ázsiába. Ezért őket is otthagytam. Jöttek a jezsuiták, akiknél nagyon értelmes, komoly embereket találtam, akik még emlékeztek rá, hogy Kanadában-jóban voltam az idősebb magyar jezsuitákkal, akikkel ők 1950-ben együtt emigráltak. Az öregek viszont közben meghaltak, a fiatalabbak pedig nem érezték szükségét annak, hogy magyarul is jó tudni annak, aki itt van, Dél-Szlovákiában.
Az elmúlt 30 év alatt mind a Felvidéken, mind Kárpátalján jelentkeztek hozzánk a rendbe magyarul tudó fiúk. Mindannyiuk apja szlovák, orosz vagy ukrán, anyjuk magyar, vagy fordítva, de nagyon rendes gyerekek – Kárpátalján görög katolikusok, de szépen beszélik a magyar nyelvet, úgyhogy lassan-lassan ott már nem leszek árva. Nálunk a szerzetesi képzés viszonylag hosszú – 15 év.
Az ön nyugat-szlovákiai küldetése most beteljesült és Kelet-Szlovákiába helyezte át a tevékenysége súlypontját.
Annyit pontosítanék, hogy én nem helyeztem semmit sehova, hanem engem helyeztek oda. Elöljáróim úgy látták jónak, ha Kassára megyek. Amikor 1992-ben pappá szenteltek, az első munkahelyem Kassa volt. Akkor ezt nagyon nehezen viseltem, mert számomra Kelet-Szlovákia idegen hely volt. Nem is maradtam sokáig, onnan kimentem Kárpátaljára, mert az onnan már közel volt. Most 25 év után újra visszahelyeztek Kassára, és most is úgy érzem, hogy azért vagyok ott, hogy közelebb legyek Kárpátaljához. De Kassán én, mint csallóközi, továbbra sem érzem magam otthon. Igaz, hogy ez is a Felvidék, de mégsem a szülőhazám.
Hogyan lehetséges, hogy Kárpátalján, ami még messzebb van a Csallóköztől, mint Kassa – viszont mégis otthon érzi magát, Kassán pedig, ami egy régi magyar város – nem?
Kassának van egy külön világa, külön magyarsága, vannak papjai, lelkészsége, templomuk, tehát ők zárt közösséget alkotnak, és jól megvannak magukban. Én Kassának nem hiányzom. Vagyok-, nem vagyok, az élet megy tovább. Mi jezsuiták viszont oda szoktunk menni, ahol valami tönkrement, ahol sürgetően szükség van ránk. Ezért áll közelebb hozzám Kárpátalja, mert oda amúgy se nagyon mennek magyar papok, a nyomorúság pedig egyre nagyobb.
És a Családlánccal hogy került kapcsolatba?
Közismert, hogy főleg olyan családokkal foglalkozom, amelyek problémás gyerekekkel küszködnek: ahol kábítószer-, számítógép- és játékfüggőség van. Rendszeresen találkozom házaspárokkal és próbálok segíteni a gyerekeken, amire a Családlánc felfigyelt és szóltak, hogy nálunk a helyed! Így találtak meg.
Milyen tervei vannak, hiszen még fiatalnak számít?
Ha valaki 50 éves, arra a jezsuitáknál még azt mondják, hogy fiatal. Egyébként fiatalnak is érzem magam. Három évet töltöttem a Csallóközben szerzetesi közösségen kívül, ami számomra a jezsuita közösségtől való eltávolodást jelentette. Most visszatértem a szerzetes közösségbe, és úgy érzem, hogy lezártam egy fejezetet az életemben. Megírtam vázlatosan a Felvidék egyháztörténetét és kiadtam Csallóköz legrégibb írott krónikáját a XVII. századból. Ez a két könyv adott nekem egy olyan megelégülést, ami néha nagyon kell. A jövőben a szenvedélybetegekkel szeretnék foglalkozni, most ugyanis ez az, ami a legkomolyabban aggaszt.
Miért? Hiszen az ember úgy gondolja, hogy ez többnyire a „veszett fejszének a nyele”…
Azért, mert a jezsuitáknál mindig azt kell csinálni, amivel más nem akar foglalkozni. A szenvedélybetegek többnyire „le vannak írva”. Őket csak „kezelik”: gyógyszerezik, „életben tartják”, de nemcsak lehet, hanem kell is velük foglalkozni. Ismerek pár olasz közösséget, hihetetlen csodálatos dolgokat végeznek, ami nálunk ismeretlen. Ezért szeretném ezt behozni a „köztudatba”. Egy elveszett, lerobbant drogos, igenis csodálatos ember lehet, ha foglalkoznak vele!
Ezek szerint sok sikerélménye volt. Tud százalékarányt mondani, hogy hány embert húzott ki eddig a csávából?
Körülbelül 30 fiatal drogos, szenvedélybeteg fiatallal foglalkozom, akik közül öten elvégezték a kemény, hároméves olasz tanfolyamot, akik közül – csak egy esett vissza. A többiek „úton vannak”, hiszen ez egy öt-hat éves folyamat, míg sikerül valakit leállítani és „kitisztítani”.
Amíg valaki eldobja a narkót vagy megszűnik alkoholistának lenni?
Hosszú idő. És az igazi eredmény az, amikor valaki belátja, hogy előbb-utóbb visszaeshet, de a feladat az, hogy minél későbbre halassza ezt a visszaesést. Viszont ehhez naponta kell foglalkozni velük, és nem kevésbé a szüleikkel, mert gyakran pont a szülők a visszaesés okai.
Telefonos lelki segélyszolgálatot is vállal.
Évek óta létezik nálunk ez a szolgáltatás, aminek a lényege, hogyha a Felvidékről bárki felhív egy számot,egy magyarországi ember végighallgatja a problémáit és válaszol neki. Kárpátalján már megoldottuk, viszont most kellene elérnünk, hogy a Felvidéken is legyen egy külön osztály, egy telefonszám, amit ha a felvidékiek felhívnak, akkor ezen túl már nem magyarországi, hanem egy felvidéki ember válaszol, aki jobban megérti őket, azonnal tudni fogja, mi a gond, tehát emberközelibb lenne a szolgáltatás. Persze hetente csak napi négy órát lehet csak vállalni, a 24 órás szolgálathoz minimum 50-60 önkéntesre lesz majd szükség, ami egy hosszadalmas munka, de már el is kezdődött.
