A magyar köztudatban Felvidéknek az 1938-ban Pozsonytól Kárpátaljáig terjedő, 1938-ban visszacsatolt területsávot nevezzük, de a szlovákok közül sokan Szlovákia többi területét is beleértik, egészen a Magas-Tátráig és ezt a szemünkre is vetik. Mennyire változott ez az utóbbi időben?
A fogalom azért is problémás, mert a legutóbbi időkig a felvidéki magyarokat szlovákiai magyarként emlegették, miközben egy felvidéki ember inkább tartja magát a saját tájegységéhez tartozónak: csallóközinek, mátyusföldinek, nógrádinak, gömörinek, bodrogközinek, tehát a szűkebb pátriájához tartozónak, mint felvidékinek.
Ezt a korábbi nyelvészeti, szociolingvisztikai vizsgálatok is jelezték, hogy az emberek az adott kistérségben érzik otthon és odavalósinak magukat. A Magyar Közösség Pártja nemrégiben készített egy felmérést Oriskó Norbert vezetésével, amelynek eredményeit hamarosan közre is adjuk.
Ez azt vizsgálta, vajon a természetes kistérségek hogyan, miként simulnak egymás mellé és ezt hogyan írja felül a járási identitás, ami egyébként egy művileg kialakított rendszer, hiszen a kistérségi viszonyokhoz semmi köze, a megyéknek pedig még kevésbé! Csak a kistérségi tudat erősítésén keresztül juthatunk el a „felvidékiség” (felvidéki identitás) erősítéséhez.
A korábban virágzó mezőgazdaság az utóbbi 25 évben ebek harmincadjára jutott. A Szlovákiába kényszerült magyarok lakóterületéről arányosan többen vannak kint Angliában, Németországban és Ausztriában, mint Magyarországról. Nem lát ellentmondást abban, hogy amikor az MKP azt hirdeti, hogy ezeket a területeket közösen kellene fejleszteni Magyarországgal, akkor a határ magyarországi része, például Borsod térségében is pangó terület? Nem illúzió-e ilyen viszonyok között itteni gazdaságfejlesztésről beszélni?
Valóban, az elszegényedés, a gazdasági és szellemi leépülés összefügg egymással. Amikor az ember már nem hisz saját térségében, abban, hogy ahol él, ahol eddig elei éltek és ő is boldogult, az ő unokái, gyermekei is talpon tudnak maradni, könnyebben vált hazát, cserél nyelvet vagy menekül egy másik térségbe, amely gazdaságilag jobb lehetőségekkel kecsegtet.
Ez gyakorta még mindig jobb, mintha otthon marad, teljes apátiába süllyed és esetleg alkoholista lesz. Erre utaló jeleket Közép- és Kelet-Szlovákiában határozottan érzékelek, de már a Csallóközben is előfordul. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a gazdaságilag nagy potenciállal bíró erős városok, mint Pozsony, Nyitra felszívó környezetként, munkahely-teremtésben kiemelkedő szereppel bírva erősítik az asszimilációt.
Az, hogy a mezőgazdaság – nemcsak keleten, hanem a Csallóközben is – megfulladt, a jól működő és kiválóan szervezett földműves szövetkezetek becsukták a kaput, vagy magánkézbe kerültek és maradt belőlük egy-egy családi gazdaság, ez magával hozza, hogy az emberek magában a tájban, a térben, de a nyelvben is elvesztik a hitüket.
Mit tud tenni ilyen helyzetben egy politikai párt, hiszen ezekkel a folyamatokkal szemben hirdetni programot kevés reménnyel kecsegtet? Tulajdonképpen azok hallgatnak az „idők szavára”, akik külföldre menekülnek, hiszen ők azok, akik a globalizációval összhangban cselekszenek.
Ez igaz, de a leszakadás, a gazdasági elnyomorodás ugyanúgy érinti a Csallóközben élő szlovákokat is, vagy azokat, akik vegyes házasságban élnek, ahogy az erős magyar nemzettudatban élők mindennapjait is meghatározza, akik számára az asszimiláció egy plusz frusztrációs tényező.
Azért a Csallóközben – szerencsére – még ma is nagyítóval kell keresni a szlovákokat, annak főként az Ipolytól keletre lévő területek magyarsága van kitéve!
Ez csak részben igaz. Valóban keleten a legnagyobb a baj, de a Felső-Csallóköz is változik etnikailag, hiszen a pozsonyiak ideköltöznek, ők tudnak itt házat vásárolni, mert van rá anyagi fedezetük. De a közép-csallóközi településeken gyakorló polgármestereink is jelzik, hogy jönnek a szlovákok Pozsonyból házat venni. Ez összefügg azzal is, hogy egy csallóközi ember néhány ezer euróért lelkiismeret-furdalás nélkül adja el bárkinek a nagyszülői házat, ha kevéssel is, de jobb árat fizet, mint amennyit a többiek adnának érte helyben.
Ez nem egyedi eset, hiszen Magyarországon, Rajkán is lassan több lesz a szlovák, mint a magyarországi magyar, akik aztán innen járnak be Pozsonyba dolgozni. Még buszjáratot is szerveztek számukra a fővárosba.
Ettől függetlenül térjünk vissza oda, hogy gazdaságilag ez a déli régió, különösen a középső és a keleti része leszakadóban van. Az lenne szerencsés, ha a magyar nemzetpolitika kiemelten kezelné, hogy az észak- és kelet-magyarországi régióban is hozzon létre olyan gazdasági központokat, amelyekbe akár egy gömöri, akár egy bodrogközi át tud járni dolgozni.
Ekkor tudna ugyanis itt is felértékelődni a magyar nyelv és annak a presztízse, és az azon való boldogulás lehetősége. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szomszéddal próbáljuk megoldatni a magunk problémáját, de ez például sokat segítene.
A felvidéki magyar politikának is azon kell fáradoznia, hogy a magyarok által lakott régiók gazdaságilag megerősödjenek, mert egy gazdaságilag szilárd térség sokkal öntudatosabb és nem olyan ingatag, mint ahogy ezt a felvidéki magyarságnál ma megfigyelhetjük.
