A Felvidék.ma honlapon írtam nemrégiben egyik nemzeti hősünkről az alábbiakat: „Ki ne hallott volna valamit Szondi (Szondy) Györgyről (? –1552), a drégelyi vár parancsnokának hőstettéről és örökké emlékezetes csatájáról?
A legbátrabb magyar hősök egyike volt ő, aki Hont megye kis végvárában példát mutatott az egész országnak, életét áldozva hazájáért. Tette és a várvédő hősök magatartása nem véletlenül ihlette alkotásra irodalmi nagyjainkat. Tinódi Lantos Sebestyén egy évvel az 1552-es drégelyi ütközet után írta siralmas énekét, a Budai Ali basa históriáját, hogy az udvarházakban s az újabb csaták színhelyén ösztönző példaként emlegesse Szondi György, valamint az alig százötven fős sereg tetteit: „Nagy szép dárda Szondinak kezében vala, / Sebesölve, térden állva ő vív vala, / Romlott toron alatt által lőtték vala, / A fejét az hegyiről alá vetötték vala.”
Kölcsey Ferenc 1830-ban írta Szondi című költeményét, melyben: „Bajnokot énekel ő, ki hazánkért onta nemes vért, / Szondi dicső végét romján a drégeli várnak…”
Arany János Szondi két apródja című balladája 1856-ban született. A várvédők hősiességét hirdette ő is – akkor, amikor arra éppen nagy szükség volt. De írtak költeményt Szondiról még sokan mások. Ismert és ismeretlen költők egyaránt, említhetjük Czuczor Gergelyt, Csengeri Jánost vagy a Hont megyei Gáspár Imrét.
Ki is volt ez a Szondi valójában? Az évszázadok távlatából az oly sokak által megénekelt hőstettén kívül alig tudunk róla valamit. Lexikonjaink születési helyét és idejét sem tudják. Életrajzi lexikonunkban azt olvassuk, hogy végvári kapitányunk nem nemes, valószínűleg mezővárosi polgárcsalád sarja. 1545-től Drégely várának kapitánya.”
Szondi György azonban a biográfiai adatok hiánya nélkül is nemzeti nagyjaink panteonjába került. Feljogosította őt mindaz, amit kis csapatával Drégelyen művelt: a várat élete árán is védte a végsőkig, nem vágyva hírnévre, s nem keresve a menekülés egérútjait sem.
A drégelyi csata után azonban sokféle nehézség zúdult az országra, és a hős már-már elfelejtődött. Mindez igencsak fájt a jóérzésű későbbi hazafiaknak, köztük Hont tiszteletre méltó fiának, Pongrácz Lajosnak, a megye egykori alispánjának, a nagy mecénásnak, a művelt nemesembernek, a haladó mozgalmak istápolójának. Huszonöt évig harcolt azért, hogy hősünk szellemét újraébressze, megteremtve annak egészséges kultuszát is. Így szerzett maga mellé a jó ügynek társakat, így nyerte meg Simor János akkori bíborost, esztergomi érseket, az ország hercegprímását is, hogy támogassa e nemes kezdeményezéseket. Hathatós anyagi segítségével aztán felépült Drégelypalánk határában a Szondi-emlékkápolna, melyben elhelyezték a hős szobrát meg a Szondi-emlékzászlót is. Sajnos, egy évszázad sem kellett, s a gyönyörű építményt lesöpörte a történelem színpadáról az emberi barbárság, mert az a megszálló-hódító orosz hadsereg gyakorlóterének szigorúan őrzött határterületén állt. Aztán újra homály fedte a hőst és nemzeti emlékünket.
Fennmaradt azonban egy-egy könyvtár mélyén az, amit az 1885-ös ünnepség tiszteletére Pongrácz Lajos szerkesztett és adott ki Esztergomban: A Szondi Album (Drégeli Emléklapok a Szondi-emlékkápolna felavatása alkalmából). Jómagam az 1970-es évek második felében kezdtem el egykori szép emlékeinkről a feledés porát letörölgetni. Nem volt könnyű ezt akkor elvégezni, de a buzgó helytörténésznek mindig van némi szerencséje. Így került kezembe nekem is az Ipolyságon a mai napig alig fellelhető Szondi Album. Idősebb Gémesi Károly gyűjteményében rejtekezett a ritka példány, amit hosszas rábeszélés után néhány hétre kölcsönadott a buzgó lokálpatrióta. Akkor még csak jegyzetelgetni lehetett errefelé, így szinte az egész könyvet kimásoltam. Aztán 1979-ben, a Honismeret 3. számában megjelent a témakörből első tanulmányom A Szondi-emlék története és a Szondi Album címmel. Majd 1984-ben látott napvilágot egy másik írásom A drégelyi Szondi-emlék története és a honti Szondi-kultusz címmel. De honismereti könyveimben is szerepelt egy-egy témával kapcsolatos írás.
Hála Istennek, a régi kultuszt sikerült feléleszteni és továbbéltetni. Drégelypalánkon gyönyörűen restaurálják a hajdani romokat, szinte újjáépítik a várat; de vannak itt emléktáblái is a nagy eseménynek és hősének, van Szondi-emlékkiállítás és jelképes szarkofág. Ipolyságon egy ideig tevékenykedett a Szondi György Alapítvány, nemrég pedig a magyar gimnázium vette fel a hős nevét.
S most egy újabb szép cselekedetre került sor, a budapesti Barnaföldi Archívum és a Rubinko Nyomda jóvoltából megjelent a Szondi Album 1. kiadásának hasonmás példánya. Azért hangsúlyozom, hogy első kiadás, mert a díszes albumnak volt második kiadása is, amely már egy év múlva, 1886-ban megjelent Ipolyságon Neumann Jakab Könyvnyomdájában. Ennek szükségességéről így írt maga a szerkesztő, Pongrácz Lajos: „Minthogy az általam a mult évben egyedül csak tisztelt előfizetőim, barátaim és rokonaim számára kiadott Szondi Albumot megjelenése óta többen bírni próbálták, s tetleg meg is rendelték: hazafiui kötelmemnek tartom abból – különösen a szomszéd Nógrád megyéből csoportosan jelentkezett, Szondi ügybeni törekvésemet méltányló igen tisztelt honfiak iránt hálaként – uj, díszessebb kiadást rendezni, melynek bűvített tartalmát a következőkben találják fel szíves olvasóim…”
Nos, nem célunk most a második kiadás tartalmának ismertetése. Nekem hajdan ez került először a kezembe. Jól tette Barnaföldi Gábor, hogy segítőivel, elsősorban Hála Józseffel és Lendvay Tiborral úgy döntött: az első kiadást jelentetik meg. Ez így talán méltóbb az említett kultusz és szellem újraélesztéséhez, s könyvészeti szempontból is jelentősebb lépés. Bizonyára a lelkes utódok ezt is gyorsan begyűjtik, és majd útjára lehet bocsátani a második kiadás hasonmását is, amely ugyan bővített volt, de nem tartalmazott túl sok újdonságot az elsővel szemben. Ám a két munka együtt lehet majd értékes darabja könyvtárainknak. A Szondi Album rövid időn belül beszerezhető Ipolyságon, a Pongrácz Lajos Társaságnál, illetve Lendvay Tibornál.
