2016. szeptember huszonnegyedike, délelőtt, komáromi Szent András templom. Nézem az éppen elhelyezett emléktáblát a templom hajójában; a fekete márványlap a második világháború után tízezerszámra kitelepített és deportált felvidéki magyarra kívánja felhívni az utódok figyelmét.
Akaratlanul is figyelem magam: mit érzek én, a kortársuk, aki ártatlan gömöri gyermek voltam a történtekkor, s akire máig, mint háborús bűnösre tekintenek az országban? Mi jut eszembe, mikor a márványba vésett neveket olvasom? (Valamennyi kőbe dermedt gyász, könny és fájdalom.)
Először arra gondolok, hogy „Megsemmisíteni, megakadályozni a másik ember életerejének kibontakozását – gyilkolás!”
Nyomban ezután azonban felfénylik szívemben Krisztus. Nem csak érzem, de tapasztalom is, hogy összetartozom vele és ő is összetartozik velem! Rábízhatom magam, hiszen életem ajándéka az ő felfoghatatlan szeretete, amellyel tanít, gyógyít és vezet a földi élet útjain, megmutatva az örökkévalóságot.
Nézem az emléktáblát, s bár nem felejtek, nincs bennem gyűlölet az elvett jogokért, a betiltott anyanyelvért, a bezárt iskolákért; azért, hogy léthazugságba próbálnak kényszeríteni egy életen át.
Kezemben a béke olajága, azzal járom utam, minden magyarokkal, földi hajlékomban, hol élnem adatott.
