1849. október 6-án Aradon kivégezték a magyar forradalom 12 tábornokát és egy ezredesét, az aradi vértanúkat. Ugyanezen a napon Pesten sortűz oltotta ki Batthyány Lajos első magyar miniszterelnök életét is. Október 10-én Csány László kormánybiztost, közlekedési minisztert, október 20-án Mieczysław Woroniecki herceget, Peter Giron honvéd alezredest és Karol Gustaw d’Abancourt de Franqueville lengyel nemest, október 24-én pedig Perényi Zsigmondot, a felsőház másodelnökét végezték ki.
Az utókor méltatlanul elfelejtkezett a tizennegyedik tábornokról, Lenkey Jánosról. A világosi fegyverletétel után – lengyelországi „dezertálása” miatt – Haynau az egyik legkeresettebb ellenségének tartotta. Kivégzésére a „többiekkel” csak azért nem került sor, mert kalandos életútja végén elvesztette mentális egészségét. Október 25-én ölték meg Kazinczy Lajost, Kazinczy Ferenc fiát, akit a népnyelv a tizenötödik aradi vértanúként emleget.
Ennyi közméltóságot betöltő és a közéletet meghatározó embert egy hónap alatt kivégezni valóban olyan gyalázatos tett, amely nemzeti gyásznappá teszi október 6-át.
Minden évben feltesszük a kérdést akár magunknak, akár közösségünknek, hogy megérte-e? Megéri-e áldozatokat hozni a nemzeti szabadságért? Mit is jelent a nemzeti szabadság? Vagy, hogy miért érdemes emlékezni a hősökre?
A sok kérdésre két mondattal válaszolnék: megérte, mert példaképek nélkül a jövőbe vetett hit szappanbuborék, hiszen hősök nélkül nincs tartása egyetlen nemzetnek sem. A nemzeti szabadság pedig nemcsak nyelvi, kulturális jogokat jelent, hanem egzisztenciális és gazdasági szabadságot is. Igen, erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy az aradi mártírok és szabadságharcosaink a nemzet szabadságát egzisztenciális és gazdasági értelemben is kivívták.
Erről a szabadságharc gazdasági jellegű követeléseinek hetedik sora juthat eszünkbe: Urbéri viszonyok megszüntetése! Tudatosítanunk kell, hogy az aradi mártírok ezért is áldozták életüket.
A XIX. század eltökélt nemzeti liberálisai nemcsak azért vették be a 12 pontba az úrbéri viszonyok eltörlését, mert ezzel egyenjogúsítani lehet a telkes jobbágyokat az úri birtokosokkal, hanem azért, mert így azt a gazdasági kérdést állították középpontba, amely az ország haladása, a közjó szempontjából a legfontosabb volt. A tulajdon, a birtok szabadsága egyik feltétele a vállalkozás szabadságának, és annak is, hogy a gazdálkodás felelős gazdálkodás lehessen. Ha a mai állapotokat nézzük, két feladat tornyosul előttünk. Meg kell teremteni a magyarlakta régiókban az élelmiszer-feldolgozást, és értelmesen, a fogyasztók és a piac szükségletei szerint kell élelmiszert és alapanyagokat termelni, valamint felelős gazdáivá kell lennünk a ránk bízott szülőföldnek.
Vagyis nem szabad idegen kézbe adni a földeket!
Ma a föld és az édesvíz közösségi birtoklásától és az erre épülő élelmiszertermelő képességünk megőrzésétől függ a magyarság fizikai léte és etnikai megmaradása, lehetséges gazdasági gyarapodása. Fel kell készülnünk arra, hogy ezért is, mint annyi másért, meg kell küzdenünk, nem is akárhogyan! Ahhoz, hogy képesek legyünk rá, kellenek az október hatodikák, március tizenötödikék, hogy erőt merítsünk, és legfőképpen tartást!
Engedjenek meg egy rövid szakmai kitérőt.
Az uniós anyagokban kidolgozott jövőkép egyértelműen jelzi: az EU a WTO nyomására 2018-ig kénytelen a termelők támogatását feladni, és szabad agrárpiacot nyitni a világkereskedelem összes szereplője előtt. Az EU 27 tagállamában 10 milliót elérő agrárüzemek (farmok) közül 7 millió gazdaság kényszerű megszűnésével számol, melyek közül 4 millió az EU keleti térségére esik. Ezzel drámai módon csökken a mezőgazdaság eltartó képessége. A teljes termőföldalapnak csak 46 százalékát tervezik élelmiszertermelésre fordítani, míg a terület 54 százalékát bioenergetikai növénytermesztésre (bioetanol, biodízel alapanyag gyártására) fordítanák. Az EU 15 korábbi tagjának gazdáit alanyi jogon megillető uniós támogatás alig egynegyedét kapják a keleti belépők agrártermelői, és ez a 10 év alatti kiegyenlítéssel sem adhat jogegyenlőséget, és azonos esélyt számukra, mivel 2018- ig drasztikusan leépül a korábbi támogatási szint is. A termőföld hazai kézben tartásához és élelmezési szerepének biztosításához csak egy közösségi (nemzeti) önvédelmi eszköztár kiépítése adhat esélyt.
Válságos történelmi helyzetben a fizikai és etnikai megmaradásnak – a föld és az édesvízkészlet megőrzésével – reális intézményi esélyei vannak, ha felismerjük a magyarság létérdekeit és képesek leszünk hatékonyan cselekedni a közösség önvédelme érdekében.
József Attilát idézve zárom soraimat: – „Nem én kiáltok, a föld dübörög…” A föld dübörög, megszólítva az őshonos közösséget, hogy újra társak lehessenek, jóban és rosszban. Fel kell ébredni, és újra visszatalálni örökségünkhöz, a földhöz, ha ezért ismételten szabadságharcot is kell vívni a tulajdonunkra spekuláló idegenekkel. Adjon erőt és tartást nekünk ehhez a dicső múlt, az aradi vértanúk életpéldája.
