Fogyasztói társadalmunk egyik átka, hogy az árudömping miatt egyre több élelmiszert vásárolunk, és egyre több kerül belőle és kész ételeinkből a szemétbe. Ennek óhajt a jövőben véget vetni a földművelésügyi minisztérium.
Becslések szerint Szlovákiában, a 172 kilogrammos európai átlaghoz képest, egy lakosra számítva évente 150-160 kilogramm élelmiszert dobunk ki. Első hallásra is borzasztó soknak tűnik ez, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy vannak mélyszegénységgel küszködő régióink is.
Első körben a minisztérium fel akarja mérni a pontos helyzetet, hogy megfelelő intézkedéseket tudjon foganatosítani. Magyarán a lehető legszélesebb lakossági réteget kell kifaggatni arról, ki mennyi élelmet dob a kukába.
Arra viszont már most lehetőség van, hogy a tartós tésztaféléket a szavatossági idő lejárta után a boltoknak nem kell kidobniuk, hanem karitatív célokra, vagyis rászorulóknak ajánlhatják fel. A közeljövőben fontolóra veszik azt is, hogy az éttermekben, iskolai étkezdékben vagy más kifőzdékben keletkező maradékot esetleg állatok etetésére használják fel. (Semmi új a nap alatt, ez évtizedekig így működött, de aztán szigorúbb szabályozást vezettek be.)
A legtöbb élelmiszerhulladék a háztartásokban keletkezik. Hogy miként? Legnagyobb részt úgy, hogy hagyjuk megromlani az ételeinket (a hűtők és mélyhűtők korában!), de jelentős mértékű ételmaradékot is produkálunk, hogy a lejárt szavatosságú élelmiszerekről ne is beszéljünk.
Talán meg kellene tanulnunk annyit főzni, amennyi el is fogy egy étkezéskor, vagy példát vehetnénk a csehekről, ahol egy projekt során kétezer adag levest főztek olyan „csúnya” zöldségből, amit a legtöbben talán egyenesen a kukába hajítanának.
A fejekben kellene a legnagyobbat változtatni ahhoz, hogy az emberek felfogják, az élelmiszer, az étel érték, és nem kidobandó holmi. Elvégre jó sok pénzt otthagyunk értük a boltban.
Egyes elképzelések szerint a legmotiválóbb az lehetne, ha mindenki kapna egy kis darab termőföldet, ahol meg kellene termelnie a konyhára való zöldséget és gyümölcsöt. Talán akkor jobban értékelnék az emberek az ételt. Ez azonban nem lehetséges, így más utakat kell keresni.
A hozzáértők nagy problémát látnak abban is, hogy jóval többet vásárolunk, mint amennyire szükségünk van. Ki vagyunk téve a reklámok, a kedvezmények csábításának, aminek csak nehezen tudunk ellenállni. Megoldást jelenthetne, ha élelmiszerbankokban lehetne leadni a felesleget, ami aztán szintén eljutna a rászorulókhoz. Meg persze az is, ha megtanulnánk lista szerint és ésszerűen, a boltokban nem elcsábulva vásárolni.
Az írás végére idekívánkozik, hogy sok falusi portán a mostani, jóléti társadalomban is gazdaságosan vezetik a konyhát. Vagy olyan ételeket főznek, nagyobb edényekben, amelyek a hűtőben napokig is elállnak és felmelegítve csak még finomabbak, vagy pedig marad a másik megoldás, a kisfazekakban történő, tányérra szabott főzés. Ha mégis keletkezik némi maradék, azt megeszi a kutya, a tyúkok, netán a disznók.
A száraz kifli nem kerül a kukába, hanem abból zsemlemorzsa lesz. Sajnos, a mostani „mű” tejekből már nem lehet túrót készíteni, de e sorok írója még emlékszik arra, amikor az idős asszonyok túrót hevítettek a megsavanyodott, „megromlott” tejből. Hab a tortán, hogy akinek kertje van, az a konyhára valót kitermeli magának. Télire szépen elvermeli a sárgarépát, a petrezselymet, ami jól beosztva, kitart tavaszig. S egész nyáron megy a befőzés…
Szóval, ha a mai generáció meg szeretné tanulni azt is, hogy lehet jót és olcsón az asztalra varázsolni, bátran forduljon a nagymamákhoz. Ők még ismerik a pénzfogó és pazarlásgátló trükköket, amikre nekünk is szükségünk lehet a jövőben.
